„Aki nem megosztó, az művészileg nem képvisel semmit”

Eltöltött egy órát a TV2 Akadémia újságíró tanoncaival Mihalik Ábel, a Drastik Putto zenekar frontembere: osztálytársaimmal kifaggattuk a céljairól, a zenei pályán megélt kihívásokról és a dalszövegekről is. Elkísérte őt a banda menedzsere, Facsády Orsi, aki már egy éve egyengeti útjukat.

  • A napokban zajlottak a Cseh Tamás Program induló zenekarokat támogató alprogramjának meghallgatásai. Mit éreztek, hogy sikerült?

Ábel: Érdekes élmény volt. Minden zsűritagot ismertem már félig-meddig, mégis teljesen más eléjük állni úgy, hogy alig voltak a teremben, egy koncerttel összehasonlítva. Megmérettetés szagot éreztem, és elfáradtam, pedig csak két dalt adtunk elő, a Mohaembert és a Fából készült lányt. Utóbbihoz szeretnénk klipet, erre is jó lenne például, ha nyernénk. Szerintem jól sikerült a meghallgatás, átjött az üzenet, nevettek.

Orsi: Novembertől kapja meg a támogatást az a 25 zenekar, akiket beválogatnak az 54 meghallgatott közül. Október 27-én lesz az eredményhirdetés az Akvárium Klubban.

  • Egy ilyen eseményen mennyire érezhető a versengés a többi zenekarral?

Bővebben…

Örök szerelem 5. epizód – a Nova Rockon jártam Red Hot Chili Peppers koncerten

Van egy banda, akikért 15 éves korom óta töretlenül rajongok: szeretem az életemben azt a folytonosságot, amit a Red Hot Chili Peppers jelent. A legtöbb szám meghallgatása még mindig elő tudja belőlem csalogatni azokat az intenzív érzelmeket, amiket 13 évvel ezelőtt, amikor eldöntöttem, hogy márpedig ők a kedvenc együttesem. Az intenzitás azóta tulajdonképpen még fokozódott is, hiszen annyi plusz év és dal és tapasztalat halmozódott fel. Ezeknek a kicsúcsosodása pedig mindenképpen az élő koncert, amikor ez a négy fickó droghoz hasonlóan hat rám: nem fáj és nem számít semmi, csak a zene van és boldogság.

Vasárnap, június 12-én ötödik alkalommal kerültem viszonylagos testközelbe velük, az utolsó találkozás majdnem négy évvel ezelőtt, Zágrábban volt. Abban a posztban, amit erről írtam, még szomorkodtam is egy sort, hogy vajon lesz-e még  lehetőségem látni őket, a fene se gondolta, hogy 2016-ban kétszer is, mert Budapestre is eljönnek. Bővebben…

A gyaloglás vége: visszafoglalom az utat

Történt egyszer, hogy a bringás lány messzebbre költözött, és a munkahelyi cafeteria részeként bérletet is kapott. Átszokott a tömegközlekedésre. A bringa pedig leeresztett kerekekkel sírdogált a földszinti tárolóban, hosszú-hosszú hónapokon át. De a szíve mélyén azért reménykedett, hogy eljön még az ő ideje.

Eljött. Régen volt már igazi jó bringás poszt, még annál is régebben, mint mikor utoljára rendszeresen nyeregbe ültem. 2014-ben még sokszor jártam munkába bicajjal a bérlet ellenére is, de aztán fokozatosan bekövetkezett a lustulás, 2015-ben szerintem nagyjából egy kezemen megszámolhatóak voltak a bringázások. Most viszont lejárt az utolsó, munkahely által finanszírozott bérletem, és úgy döntöttem, hogy nem sietek a következő megvásárlásával. A kerekeket egy rövid kiruccanás miatt már márciusban felfújtam, de tegnap végre újra elvittem a kislányt egy 20km-es körre a városban. Nem tudom máshogy mondani: csodálatos érzés volt. Előjött belőlem a Budapesten nyeregben töltött cirka öt év minden emléke, és óriási mosollyal hagytam le az összes villamost és buszt, miközben a fülembe John Frusciante énekelt. Bővebben…

Személyes globalizáció

4-5 külföldön leélt hónap és a rengeteg barát a világ 4 kontinenséről nem múlt el nyomtalanul – és a hatás nem csak blogposztokban, rengeteg levélben és Sykpe/Viber hívásokban merül ki, hanem a mindennapi életem használati tárgyaiban és néhány szokásban is. Nekem is fura belegondolni, hogy észrevétlenül mennyi apróság lopózott be a dolgaim közé, most megpróbálom összeszedni őket. Lehet, hogy én is meg fogok lepődni…

Ruhák, ékszerek – nem biztos, hogy ez a leghangsúlyosabb, de ezzel a legegyszerűbb kezdeni, mert ez nagyon kézzelfogható, és itt van körülöttem. 🙂 Egy csomó pakisztáni ruhám (és egy szárim is) van két okból: ott sokszor nem hordhattam az európai ruháimat, mert megbotránkoztató lett volna – de ez nem is volt nagy kényszer, mert a másik ok, hogy baromira tetszettek is. Annyira kreatív és színes az összes nő ruhája ott, hogy a “letisztult” európai stílushoz szokott szem elsőre nehezen tudja befogadni. Akit érdekel, nézzétek meg mondjuk a Beech Tree ruháit – ez egy árban középkategóriás pakisztáni ruhaüzlet, de azért leértékelt darabokat is ki lehet fogni, nekem is van innen egy szép kurtám. 🙂 Mondjuk a legtöbb pakisztáni nő inkább varratja a kurtákat és a kameezokat, a Beech Tree nem rossz, ha már készen kapható cuccokról van szó. Indiában és Pakisztánban rengeteg karkötőt, és a nálunk szokásosnál 3x nagyobb fülbevalókat, gyűrűket hordanak. Hát, több se kellett nekem, ezekből is szereztem “néhányat”. Előszeretettel hordom is, pedig előtte pl. nem voltam akkora karperec-rajongó. A fülbevaló imádat meg csak fokozódott. 😀 És akkor még ott vannak a táskák és sálak és szandálok…

Bangles *_*

Tajvanban nem sok ruhát vettem, az itt leírt okokból, de azért pár cuccom onnan is van. Valamint életemben nem láttam még annyi (meg annyi fajta) műszempillát, mint ott, és azóta vonzódom hozzájuk. 😀 Van viszont egy szép legyezőm, meg anyukámnak, nagymamámnak, néhány barátnőmnek is hoztam. Bővebben…

Zágráb, 2012.08.29. – Red Hot Chili Peppers

Egy két évvel ezelőtti bejegyzésben már jól jellemeztem a viszonyt, ami köztem és a címben említett művész urak között fennáll. Ez azóta is változatlan, és amikor eltöprengek, hogy mit is mondanék nekik, ha egyszer találkoznánk, akkor mindig arra jutok, hogy az biztosan egy szívből jövő köszönöm lenne.
Jelenleg egy bögre zöld tea mellett lábadozom a tegnap esti felejthetetlen élmények után – most sikerült negyedszer is élőben látnom a Red Hot Chili Pepperst. Az első két alkalom még 2006. december 6-án és 7-én volt Bécsben, majd a Stadium Arcadium turné lengyelországi állomásán is ott voltunk 2007. június 3-án Chorzów-ban. Így hát több mint öt év után láttam most őket újra (sajnos a tavaly decemberi bécsi bulira nem tudtam jegyet szerezni). Igaz, John kilépése után, Josh-sal együtt most először.

A legerősebb érzés, ami most bennem van, az a szomorúság, mert nem biztos, hogy lesz még ilyen alkalom. A banda 3/4-e idén tölti be az 50-et, és ki tudja én is hány éves leszek és hol fogok tartani, mire (és egyáltalán, ha) újra kijön egy album és turnézni mennek.

Ennyit a szomorkodásról, azért természetesen fantasztikus volt a tegnap este, és inkább az örömnek kell, hogy utat adjak. A hot pitben elég elöl, talán úgy a 10. sor környékén tomboltam végig a bulit. A második előzenekar, a 2Cellos is nagyon jó volt, megadta az alaphangulatot, majd egy 3/4 órás technikai szünet után kezdődött az, amire tavaly december óta vártam (azóta volt meg a jegy). Elég sűrű volt a tömeg, egyszer még az előzenekar alatt úgy össze is préseltek, hogy kicsit megijedtem, de aztán nem volt gáz, lett helyem ugrálni meg táncolni. Én amúgy viszonylag előnyben vagyok ezeken a bulikon a 174 centimmel. Érdekes volt a legújabb album, az I’m With You számait is hallani, de az este csúcspontjai számomra az Emit Remmus, a Higher Ground és elsősorban a Suck My Kiss voltak, ezeknek örültem a legjobban. Az Emit Remmust a horvátok úgy tűnt, nemigen ismerik, több méteres körben kb. egyedül kezdtem el ugrálni rá, bezzeg az utána következő Rain Dance Maggie-n volt tombolás. Hát ez van, fura belegondolni, hogy már a Californication is egy 13 éves album…
Ez volt a setlist egyébként. Bővebben…

Előszülinapi vegyesfelvágott

Ezennel hivatalos, itthon képtelen vagyok a szakdolgozatot írni, minden létező dolog elvonja a figyelmemet. Csak a könyvtárban megy, ahol steril környezet és csendben ülő emberek vannak. Rohadtul haladnom kéne, de ma egyszerűen semmit nem csináltam, ennek ellenére valahogy irtó jó kedvem van. Az is eszembe jutott, hogy írok egy új posztot, mert szegény blog el van hanyagolva, és miért is ne írhatnék néha csak úgy, arról ami összevissza az eszembe jut. Általában nagyon át szoktam gondolni, és bizonyos témákat hozok fel, de most nem ez lesz, és kész.

Szóval az van, hogy hétfőn 24 éves leszek, de még egyáltalán nem érzem magamat öregnek, azt hiszem ez jó dolog, meg nem is kéne még semmiképp. Még nagyon sokáig szeretnék félig gyerek maradni, és fiatalos, nem aggódó szemmel nézni a világra. És ha úgy tartja kedvem, popszámokra ugrálni körbe a szobámba és a kedvenc dalaimat a fésűmbe énekelni. 😀 Ilyeneket, mint ez: Bővebben…

…And I’m sayin’ a prayer for the desperate hearts tonight…

Ha már az előző bejegyzésben érintettem a témát, hogy mit lehet a múltból tanulni, itt megint írnék néhány optimista és bíztató sort ennek szellemében. Talán magamnak is, hogyha újra szomorú fordulatot venne az életem, akkor mindig emlékezzek erre, és persze mindenkinek, aki valamilyen problémával vagy fájdalommal küzd éppen.
Kedves Mindenki, Kedves Jövőbeli Én! Szeretném, ha tudnád, hogy jobb lesz. Most talán valami nagyon rossz dolog történt az életedben, aggaszt vagy fáj valami, nem tudod, hogyan tovább, lesz-e folytatás, jönnek-e szebb napok valaha. Elárulom, jönnek. Fogalmad sincs, milyen erős vagy, mennyi mindent kibírsz. Ezt is ki fogod bírni. Hidd el, nem elfogadható opció az, hogy szálljunk ki a játékból, hogy azt mondjuk, “köszönöm, nekem ennyi volt”. Soha nem szabad feladni, mindig van kiút, csak esetleg még nem látod. Pontosan azért mondom ezt, mert én is tudom, hogy van olyan fájdalom, ami feneketlennek tűnik, ami úgy nehezedik rád, mint egy öt tonnás szikla, úgy érzed ez túl sok, hogy nem tudsz megkönnyebbülni sosem. Képek, amik ha bevillannak az agyadba, görcsbe rándul minden porcikád és nem érted, miért érdemled ezt, hogyan juthattál ide. Bővebben…