Megéreztem a harmadik X szorítását

2017 számomra az az év, amikor belépek életemnek abba a bizonyos, hármassal kezdődő születésnapokat tartalmazó szakaszába.

Ennek az igen vegyes érzelmeket – egyesekben némi rettegést vagy pánikot – kiváltó időszaknak a közeledése újfent elgondolkodtatott, hogy jó irányba megy-e az életem, ott tartok-e, ahol kellene, és ha nem, akkor milyen sürgős lépéseket kell tennem annak érdekében, hogy a végzetes születésnap eljövetele előtt a válasz mégis igenre módosuljon.

Mondjak fel ismét? Induljak világ körüli utazásra? Essek teherbe? Kezdjem el írni a regényemet, amiből majd bestseller lesz? Vegyek ottalvós hetijegyet az idei összes nyári fesztiválra, mert huszonévesen még lehet bulizni?

Ezek az opciók egyébként más-más indokból mind egész vonzóan hangzanak, de azért mindent végiggondolva arra jutottam, hogy nem muszáj ennyire drámaian értelmezni a helyzetet. Bővebben…

Gyógyíthatatlan mehetnék 2. rész

Mielőtt belevágnék annak a leírásába, hogy milyen, még általam nem látott helyekre szeretnék mindenképpen elmenni, ha valaha újra eljutok Pakisztánba (és Indiába), egy kis kitérőt kell tennem – muszáj magyarázkodni. 😀
A Pakisztánban eltöltött bő két hónapom alatt a munkám is az volt, hogy cikkeket írjak az élményeimről, ezért a tajvani időszakkal ellentétben, amíg Lahore-ban voltam, a saját blogomra már viszonylag kevés kreatív energia maradt: konkrétan amíg kinn voltam, csak három blogposzt született. (Azt az egyet, amit odafelé, az isztambuli repülőtéren írtam, nem számolom bele. 😀 ) Bár később próbálkoztam azzal, hogy néhány, az AIESEC-Ufone együttműködésből született projekt keretében írt cikkemet magyarra fordítottam és feltettem ide, a végeredménnyel sajnos nem voltam megelégedve, és azóta már magánjellegűvé tettem ezeket. Ennek több oka volt, de a legfőbb közülük az, hogy rájöttem, a cikkek ezen a blogon nem állják meg a helyüket, mert más közönségnek és más céllal készültek, mint ahogy én itt írni szoktam. És hát valljuk be, volt rajtuk egy vékony réteg cukormáz – tényleg nem sok, de azért egy kicsire szükség volt, hogy a pakisztániak örüljenek. Illetve egy alkalommal az is előfordult, hogy valamilyen történetet nem mesélhettem el teljesen őszintén, mert az tényleg rossz fényt vetett volna az országra. Itt persze ezt nyugodt szívvel leírnám, és a többi dolgot is, cenzúrázatlanul. Ezek miatt a mai napig van bennem egy kisebb hiányérzet, van egy csomó el nem mesélt történetem ebből az időszakból. Bár az angol nyelvű írások a mai napig elérhetőek, többet is ki lehetett volna hozni az egészből. Ezért most kicsit vicces nekem, hogy arról írok, amit nem láttam Pakisztánból, holott még arról sem írtam normálisan, amit láttam. De sebaj – nem hiszem, hogy ez bármit levon a dolog értékéből, csak muszáj volt a helyére tennem az ügyet. Rend a lelke mindennek! 🙂

Mohenjo-daro

Az ősi indus-völgyi civilizációról, ami egy időben virágzott az ókori Egyiptommal, Mezopotámiával és Krétával, mindenki tanul már az általános iskolában is. Mohenjo-daro volt a legnagyobb településük. Amikor annak idején már tudtam, hogy Pakisztánba készülök, borzasztóan felvillanyozott a gondolat, hogy esetleg ide is eljuthatok, sőt, még ígéretet is kaptam rá, hogy megpróbáljuk. Azonban Pakisztánról tudni kell, hogy nem éppen csöppnyi ország: Lahore-ból, ahol laktam, Larkanába, ahol Mohenjo-daro található, „mindössze” 850km az út. Szóval ez a kiruccanás nem jött össze. Némileg kárpótol, hogy Lahore múzeumában volt azért ehhez kapcsolódó kiállítás, de inshallah, egyszer el kell jutni a valós helyszínre is. Annál is inkább, mert azóta elolvastam Jared Diamond Összeomlás című könyvét, ami az egykor virágzó civilizációk bukásának okairól szól, illetve arról, hogy más civilizációk hogyan kerülték azt el. Rengeteget tanulhatunk belőle a mai világunkra nézve, hiszen a mostani nyugati civilizáció is igencsak a határait feszegeti. Egy szó mint száz, a letűnt civilizációk és kultúrák helyszínei, köztük Mohenjo-daro is, számomra előkelő pozíciót foglalnak el a meglátogatandó helyek listáján.

mohenjodaro-ruins Bővebben…

Gyógyíthatatlan mehetnék 1. rész

Régen volt már utazós téma a blogon, ami nem csak azért van, mert elhanyagoltam az írást, hanem különösen azért, mert sajnos 2012 óta gyakorlatilag nem jártam külföldön. Egész hihetetlen számomra, hogy három év eltelt így, mert előtte meg 15 évig biztosan nem volt ilyen. Persze lélekben megmaradtam nagy utazónak, és folyamatosan tervezgetem, hogy hova kellene elmenni vagy visszamenni, csak hát mióta a Mama Hotelből elköltöztem és a saját lábamra álltam, a pénzemet nem utazásra fordítottam, hanem leginkább rezsire, bútorokra, kajára meg sportra, szóval némileg hétköznapibb dolgokra. De talán majd jövőre…

Abban viszont semmi nem tud megakadályozni, hogy legalább gondolatban utazzak, úgyhogy most pontosan ez fog történni – tartsatok velem!
A látnivalók, amiket most felsorolok, mind olyan országban találhatóak, ahol már jártam – ezek a dolgok sajnos kimaradtak, de nagyon szeretném megnézni őket, ha valaha újra eljutok az adott országba. Először azt hittem, hogy egyetlen posztba be tudom sűríteni a vágyaimat, de írás közben rájöttem, hogy már azok a helyek is kitesznek egy posztot, amiket gondolkodás nélkül felsoroltam magamban Tajvanból. Ezért több részletbe fogom csoportosítani az úticélokat. Lássuk most a Tajvan edition-t, aztán majd jön a többi is.

Taroko Nemzeti Park

Tajvan, bár harmad akkora, mint Magyarország, kilenc nemzeti parkkal büszkélkedhet (oké, ebből a Kinmen szigetén lévő mindössze 35km²-es), viszont közülük csak egyben, a Kenting Nemzeti Parkban jártam annak idején. Nagyon híres, és a helyiek elmondása, na meg a képek alapján is csodálatosan szép a Taroko-szurdokról elnevezett park is. A szurdokot márványba vájta bele a Leewoo folyó. Álom lenne tenni egy túrát itt:

taroko-gorge-42 Bővebben…

Helyzetjelentés Isztambulból

Tavaly májusban a bécsi reptérről jelentkeztem először a tajvani út kapcsán, idén szerencsére sikerült egy kicsit előbb elkezdeni írogatni az utazásról. De gondoltam, jó hagyomány ez a reptérről blogolás, és most úgyis 6 órát kell várakoznom az Iszlamabadba induló gépemre (na jó, már csak négy és felet), így ez tényleg remek alkalom, hogy kicsit írjak róla, mi is a helyzet, hogy mentek az előkészületek.

Hát meg kell mondjam skacok, nagyon nem ‘ingyen nyaralás’ ez az út. Tény, hogy Lahore-ban kapok majd fizetést a munkámért, amiből fedezni tudom a lakhatásom és a kajám költségeit, plusz még talán marad is valamennyi, ajándékokra meg ilyesmi. De ezen kívül rengeteg költségem volt. Eleve a repülőjegy sem olcsó, de utána a vízumok, oltások, biztosítás, ruhák, magyar ajándékok a helyieknek… Meg új laptopot és fényképezőgépet is vettem. Az előző laptopom már 6 éves volt, és szerettem, de már nem éreztem alkalmasnak arra, hogy egy ilyen útra elvigyem magammal (lassú, az aksija nem bírja, egyik-másik billentyűje már kicsit rossz stb.), ráadásul a fő munkaeszközöm a laptop lesz, tehát mindenképpen szükségem volt egy olyanra, ami jól működik. Ami a fényképezőgépet illeti, csak egy Nikon Coolpix L23-asat vettem, szóval nem egy drága darabot, de arra is szükségem volt, mert sajnos az elődje még Kaohsiungban beázott amikor a csöpögős mennyezetű szobában éjszakáztunk, és azóta nem igazán volt önmaga, hogy úgy mondjam. 🙂 Meg erre is igaz, ami a laptopra: a blogolás mellett a második legfontosabb feladatom a fényképezés lesz, úgyhogy kell egy működő munkaeszköz. Bővebben…

Az úticél: Pakisztán

Néhány hete már félhivatalosan tudok a dologról, de azzal várni akartam, hogy ide a blogra is megírjam. A záróvizsgára való készülődés közepette igyekeztem rávenni magam, hogy még ne gondoljak annyit az utazásra, ne kezdjek el túl sokat olvasni a témában vagy írni ide. Mindez az utóbbit leszámítva persze nem egészen sikerült, úgyhogy emiatt sem volt mindig könnyű tanulni. 🙂 Most viszont már itt az ideje, hogy elkezdjek készülődni, gőzerővel.

Szóval mi is van? Az, hogy márciusban el fogok utazni Pakisztánba két hónapra, egy újabb, AIESEC által szervezett gyakorlatra. Azóta tudom, hogy szeretnék még egy gyakorlatra menni, hogy tavaly megjöttem Tajvanból (sőt, talán már azalatt megfogalmazódott bennem, amíg ott voltam). Az AIESEC a diplomád megszerzése utáni két évben még biztosít erre lehetőséget. Januárban megtettem a szükséges lépéseket, ami ezúttal igazán nem volt bonyolult. Most már, hogy nem először megyek, nem kellett semmilyen kiválasztáson átesnem, elég volt megkötni a szerződést a pénz befizetésével együtt, felfrissíteni a profilomat/életrajzomat, és már be is töltődtem a myaiesec.net-re. Ezt követően körülbelül 3 hetes meglehetősen intenzív keresgélés és levelezés után jutottam el oda, hogy letettem a voksomat Pakisztán mellett, és persze amellett a munka mellett, amit ott csinálni fogok. Egyáltalán nem terveztem, hogy pont oda menjek. Eredetileg két szempont volt a fejemben: vagy a munka legyen nagyon érdekes/szakmába vágó – ilyen feltételek mellett az ország mindegy is. Ha ez nem jön össze, akkor pedig legyen az ország borzasztóan érdekes és számomra egzotikus, távoli, ismeretlen. Mondjuk a nyelv miatt is voltak preferenciáim – mivel az angol mellett németül és spanyolul tudok jól-rosszabbul, ilyen nyelvű országokban keresgéltem a legtöbbet, amellett, hogy leveleztem kicsit pl. indonézekkel meg vietnámiakkal is. Bár végül teljesen máshol kötöttem ki, azért nagyon tanulságos volt a keresés. Egyrészt azt mondták, a spanyolom nem is annyira rossz (már gondolom ahhoz képest, amennyit tanultam és amennyit használom), másrészt meg majdnem sikerült összehozni egy fordítói és marketinges állást Hamburgban, sőt elvileg ha akarok, ősszel még mehetek oda is (de ez hosszú történet, és most annyira nem fontos). Úgyhogy kicsit megmérettettem magam, de végül Pakisztán nyert. Bővebben…

Úton Tajvanba

Erre a posztra eredetileg nem ilyen körülmények között terveztem sort keríteni, de az élet mindig fordulatokat hoz: ezúttal a bécsi reptéren íródik a poszt.

Szóval eredetileg már korábban meg szerettem volna írni ide, hogy milyen izgalmas dolog fog történni az életemben: két hónapra megyek Tajvanba. Magyar idő szerint ma éjfél körül fogok megérkezni, tajvani idő szerint reggel 6-kor.
A barátok meg ismerősök azért tudják, de most elmesélem, hogy az AIESEC-en keresztül jutottam ehhez a lehetőséghez. Egy development traineeshipre megyek, Taipei külvárosába, egy középiskolában fogok angolt tanítani. Ez az iskola honlapja, vannak fenn képek meg a cím alapján meg is lehet keresni Google Street View-ban, ha valakit ilyen szinten érdekel. 🙂 Egy háromgyerekes családnál fogok lakni, gyakorlatilag az ottlétem idejére a család része leszek, főznek is rám meg minden.

Remélhetőleg néhány nap múlva már többet fogok tudni az egészről és időm is lesz részletesebben mesélni. Mindenképpen szeretném itt a blogon rögzíteni a kalandjaimat, lehetőleg sok-sok képpel illusztrálva. Ha nem is tudok olyan brilliáns humorral írni, mint amilyen a Czibereblogban volt (ez egy svéd Erasmus története), azért remélem szórakoztató lesz.

Tulajdonképpen akkor bele is kezdhetek, bár még nem sok minden érdekes történt. Most várok, hogy kiírják a China Airlines gépét, amivel már egyenesen Taipeibe megyek, 12,5 órás repülőút lesz. Remélem fogok tudni egy kicsit aludni azalatt, nagy szükség lenne rá…

Fura volt egyedül utazni a sok businessman és rutinos repülő között, nekem ez még csak a második külföldi utam, ahová repcsivel megyek. Remélhetőleg nem az utolsó, de ennyire most még nem gondolkodom előre. 🙂 Azért most már lenyugodtam egy kicsit, elindulni nagyon nehéz, amikor annyi embertől kell elbúcsúzni… Mostantól próbálom tényleg kalandként felfogni és minél kevesebbet aggódni.

Hát azt hiszem most ennyi, megyek csekkolom a gépet, és legközelebb valószínűleg már Taipeiből jelentkezem. 🙂