A gyaloglás vége: visszafoglalom az utat

Történt egyszer, hogy a bringás lány messzebbre költözött, és a munkahelyi cafeteria részeként bérletet is kapott. Átszokott a tömegközlekedésre. A bringa pedig leeresztett kerekekkel sírdogált a földszinti tárolóban, hosszú-hosszú hónapokon át. De a szíve mélyén azért reménykedett, hogy eljön még az ő ideje.

Eljött. Régen volt már igazi jó bringás poszt, még annál is régebben, mint mikor utoljára rendszeresen nyeregbe ültem. 2014-ben még sokszor jártam munkába bicajjal a bérlet ellenére is, de aztán fokozatosan bekövetkezett a lustulás, 2015-ben szerintem nagyjából egy kezemen megszámolhatóak voltak a bringázások. Most viszont lejárt az utolsó, munkahely által finanszírozott bérletem, és úgy döntöttem, hogy nem sietek a következő megvásárlásával. A kerekeket egy rövid kiruccanás miatt már márciusban felfújtam, de tegnap végre újra elvittem a kislányt egy 20km-es körre a városban. Nem tudom máshogy mondani: csodálatos érzés volt. Előjött belőlem a Budapesten nyeregben töltött cirka öt év minden emléke, és óriási mosollyal hagytam le az összes villamost és buszt, miközben a fülembe John Frusciante énekelt. Bővebben…

Reklámok

…And I’m sayin’ a prayer for the desperate hearts tonight…

Ha már az előző bejegyzésben érintettem a témát, hogy mit lehet a múltból tanulni, itt megint írnék néhány optimista és bíztató sort ennek szellemében. Talán magamnak is, hogyha újra szomorú fordulatot venne az életem, akkor mindig emlékezzek erre, és persze mindenkinek, aki valamilyen problémával vagy fájdalommal küzd éppen.
Kedves Mindenki, Kedves Jövőbeli Én! Szeretném, ha tudnád, hogy jobb lesz. Most talán valami nagyon rossz dolog történt az életedben, aggaszt vagy fáj valami, nem tudod, hogyan tovább, lesz-e folytatás, jönnek-e szebb napok valaha. Elárulom, jönnek. Fogalmad sincs, milyen erős vagy, mennyi mindent kibírsz. Ezt is ki fogod bírni. Hidd el, nem elfogadható opció az, hogy szálljunk ki a játékból, hogy azt mondjuk, “köszönöm, nekem ennyi volt”. Soha nem szabad feladni, mindig van kiút, csak esetleg még nem látod. Pontosan azért mondom ezt, mert én is tudom, hogy van olyan fájdalom, ami feneketlennek tűnik, ami úgy nehezedik rád, mint egy öt tonnás szikla, úgy érzed ez túl sok, hogy nem tudsz megkönnyebbülni sosem. Képek, amik ha bevillannak az agyadba, görcsbe rándul minden porcikád és nem érted, miért érdemled ezt, hogyan juthattál ide. Bővebben…

Mi lennék, ha nagy lennék?

Marcsi meghívott egy jó kis játékra: a feladat, hogy engedjem szabadon a fantáziámat, és írjam le, milyen foglalkozást űznék, ha azt csinálhatnék amit akarok, és csak pozitívan sülhetne el a dolog. Az ő választásai is nagyon tetszenek, de most lássuk, én mi lennék, ha nem szociálpolitika szakos hallgató lennék az egyetemen. 🙂 Bővebben…

Dawnride

Nem vagyok egy koránkelő típus, sőt, leginkább éjszakai bagolynak mondanám magam. Nem is emlékszem, utoljára mikor voltam fenn (és főleg kint) ilyen korán – mindenesetre ma reggel 3/4 6-kor indultam haza Petitől, át a városon bringával. Annyira nem volt fényes a hangulatom, de a kezdeti, kialvatlanság okozta kábultság csökkenése után ez megváltozott, mert nem tudtam nem észrevenni e korai óra szépségét a városban. Bővebben…

Nightride

A portás bácsi a kapu előtt áll és dohányzik. Mikor kiérek, rám mosolyog: – Éjszakai túra? – Csak hazamegyek – válaszolom, és bekapcsolom a lámpákat. A belvárosi utca éjjeli levegője megcsap: már kellemes a hőmérséklet, de mégis benne van a nyár illata, és én ébernek és élettel telinek érzem magam. Felpattanok, és csak kettőt tekerek, máris elönt a szabadság tudata, szinte kiáltani szeretném, hogy “Ez a szabadság!” Bővebben…