Meglestem Brüsszelt az esernyőm alól

Október második felében egy rövidke, nem egészen három napos kiruccanás keretében Brüsszelben jártam. Az utazás apropója egy sajtószeminárium volt az Európai Parlamentben, de szerencsére a hivatalos program végeztével minden nap relatíve sok szabadidőnk maradt. Ekkor én mint egy lakásból kiengedett kiskutya vetettem bele magam a városnézésbe, és pont olyan boldog is voltam, mint egy kutyus, hogy mindent megszagolhatok és megnézhetek. (A mindenhova odapisilést hagyjuk, de a pisilő kisfiú szobrához természetesen elzarándokoltam.)

Iszonyú boldog vagyok, hogy végre ismét az utazás rovatba írhatok valamit, miután a városban töltött néhány szabad órámat kimaxoltam. Belgiumba érkezve számomra is meglepő mértékű lelkesedés tört fel belőlem, pedig gondolhattam volna, hogy ez lesz, hiszen több mint négy év telt el azóta, hogy utoljára repülőre ültem. Brüsszelt pedig igazából még nem láttam, így mikor választás elé kerültem, hogy újdonsült újságíró ismerőseimmel a belga sörcsapok közvetlen közelében töltsem el az időt, vagy gyalogos városnéző körútra induljak, némi vívódás után ugyan, de az utóbbi mellett döntöttem. (Tényleg vívódtam egyébként: az emberek jófejek voltak, a belga sörrel is meglehetősen baráti a viszonyom, de egy mélyebbről jövő ösztön győzött.) Bővebben…

Örök szerelem 5. epizód – a Nova Rockon jártam Red Hot Chili Peppers koncerten

Van egy banda, akikért 15 éves korom óta töretlenül rajongok: szeretem az életemben azt a folytonosságot, amit a Red Hot Chili Peppers jelent. A legtöbb szám meghallgatása még mindig elő tudja belőlem csalogatni azokat az intenzív érzelmeket, amiket 13 évvel ezelőtt, amikor eldöntöttem, hogy márpedig ők a kedvenc együttesem. Az intenzitás azóta tulajdonképpen még fokozódott is, hiszen annyi plusz év és dal és tapasztalat halmozódott fel. Ezeknek a kicsúcsosodása pedig mindenképpen az élő koncert, amikor ez a négy fickó droghoz hasonlóan hat rám: nem fáj és nem számít semmi, csak a zene van és boldogság.

Vasárnap, június 12-én ötödik alkalommal kerültem viszonylagos testközelbe velük, az utolsó találkozás majdnem négy évvel ezelőtt, Zágrábban volt. Abban a posztban, amit erről írtam, még szomorkodtam is egy sort, hogy vajon lesz-e még  lehetőségem látni őket, a fene se gondolta, hogy 2016-ban kétszer is, mert Budapestre is eljönnek. Bővebben…

Zehra és a téglagyári gyerekek

Amikor 2012-ben Pakisztánban voltam, egy ideig helyieknél éltem. A Saeed családban három gyerek van, két fiú és egy lány. A fiúk már megnősültek: a legidősebb, Azfar, Dubaiban él a feleségével, Anával, öccse, Ashar viszont szülei házában lakik saját családjával együtt. Az ő feleségét Romának hívják. Amikor találkoztam velük, még csak egy kislányuk volt, azóta született még egy. A harmadik testvér Mahaa, ő akkoriban egyetemista volt, és az AIESEC nevű diákszervezet tagja – rajta keresztül kerültem kapcsolatba a családdal.

A Saeed család jómódúnak számít Pakisztánban. Az apa autókereskedéssel foglalkozik, az anya korábban orvos volt, de cukorbetegsége miatt már nem praktizál, háztartásbeli. Lahore katonaság által védett, elit körzetében laknak, egy emeletes, tágas házban, két-három cseléddel, sofőrrel együtt.

IMAG0138

Zehru ❤

Az unokájuk, Zehra (Ashar és Roma lánya) ottjártamkor ötéves volt. Kedves, bájos, közvetlen kislány, gyakorlatilag hibátlanul beszél angolul. Néha játékból úgy tesz, mintha az urdu nyelvet nem is értené – már ilyen fiatalon is egyértelmű számára, hogy az angol az elit kiváltsága, az oktatás nyelve, a jómód egyik szimbóluma. Néha még a nagymamájára is rászól: Daadi, te orvos vagy, ne urduul beszélj! Zehra sok időt töltött már Amerikában, de még saját szüleit is meglepte, hogy milyen hamar és milyen jól megtanulta az angolt. Bővebben…

Gyógyíthatatlan mehetnék 2. rész

Mielőtt belevágnék annak a leírásába, hogy milyen, még általam nem látott helyekre szeretnék mindenképpen elmenni, ha valaha újra eljutok Pakisztánba (és Indiába), egy kis kitérőt kell tennem – muszáj magyarázkodni. 😀
A Pakisztánban eltöltött bő két hónapom alatt a munkám is az volt, hogy cikkeket írjak az élményeimről, ezért a tajvani időszakkal ellentétben, amíg Lahore-ban voltam, a saját blogomra már viszonylag kevés kreatív energia maradt: konkrétan amíg kinn voltam, csak három blogposzt született. (Azt az egyet, amit odafelé, az isztambuli repülőtéren írtam, nem számolom bele. 😀 ) Bár később próbálkoztam azzal, hogy néhány, az AIESEC-Ufone együttműködésből született projekt keretében írt cikkemet magyarra fordítottam és feltettem ide, a végeredménnyel sajnos nem voltam megelégedve, és azóta már magánjellegűvé tettem ezeket. Ennek több oka volt, de a legfőbb közülük az, hogy rájöttem, a cikkek ezen a blogon nem állják meg a helyüket, mert más közönségnek és más céllal készültek, mint ahogy én itt írni szoktam. És hát valljuk be, volt rajtuk egy vékony réteg cukormáz – tényleg nem sok, de azért egy kicsire szükség volt, hogy a pakisztániak örüljenek. Illetve egy alkalommal az is előfordult, hogy valamilyen történetet nem mesélhettem el teljesen őszintén, mert az tényleg rossz fényt vetett volna az országra. Itt persze ezt nyugodt szívvel leírnám, és a többi dolgot is, cenzúrázatlanul. Ezek miatt a mai napig van bennem egy kisebb hiányérzet, van egy csomó el nem mesélt történetem ebből az időszakból. Bár az angol nyelvű írások a mai napig elérhetőek, többet is ki lehetett volna hozni az egészből. Ezért most kicsit vicces nekem, hogy arról írok, amit nem láttam Pakisztánból, holott még arról sem írtam normálisan, amit láttam. De sebaj – nem hiszem, hogy ez bármit levon a dolog értékéből, csak muszáj volt a helyére tennem az ügyet. Rend a lelke mindennek! 🙂

Mohenjo-daro

Az ősi indus-völgyi civilizációról, ami egy időben virágzott az ókori Egyiptommal, Mezopotámiával és Krétával, mindenki tanul már az általános iskolában is. Mohenjo-daro volt a legnagyobb településük. Amikor annak idején már tudtam, hogy Pakisztánba készülök, borzasztóan felvillanyozott a gondolat, hogy esetleg ide is eljuthatok, sőt, még ígéretet is kaptam rá, hogy megpróbáljuk. Azonban Pakisztánról tudni kell, hogy nem éppen csöppnyi ország: Lahore-ból, ahol laktam, Larkanába, ahol Mohenjo-daro található, „mindössze” 850km az út. Szóval ez a kiruccanás nem jött össze. Némileg kárpótol, hogy Lahore múzeumában volt azért ehhez kapcsolódó kiállítás, de inshallah, egyszer el kell jutni a valós helyszínre is. Annál is inkább, mert azóta elolvastam Jared Diamond Összeomlás című könyvét, ami az egykor virágzó civilizációk bukásának okairól szól, illetve arról, hogy más civilizációk hogyan kerülték azt el. Rengeteget tanulhatunk belőle a mai világunkra nézve, hiszen a mostani nyugati civilizáció is igencsak a határait feszegeti. Egy szó mint száz, a letűnt civilizációk és kultúrák helyszínei, köztük Mohenjo-daro is, számomra előkelő pozíciót foglalnak el a meglátogatandó helyek listáján.

mohenjodaro-ruins Bővebben…

Gyógyíthatatlan mehetnék 1. rész

Régen volt már utazós téma a blogon, ami nem csak azért van, mert elhanyagoltam az írást, hanem különösen azért, mert sajnos 2012 óta gyakorlatilag nem jártam külföldön. Egész hihetetlen számomra, hogy három év eltelt így, mert előtte meg 15 évig biztosan nem volt ilyen. Persze lélekben megmaradtam nagy utazónak, és folyamatosan tervezgetem, hogy hova kellene elmenni vagy visszamenni, csak hát mióta a Mama Hotelből elköltöztem és a saját lábamra álltam, a pénzemet nem utazásra fordítottam, hanem leginkább rezsire, bútorokra, kajára meg sportra, szóval némileg hétköznapibb dolgokra. De talán majd jövőre…

Abban viszont semmi nem tud megakadályozni, hogy legalább gondolatban utazzak, úgyhogy most pontosan ez fog történni – tartsatok velem!
A látnivalók, amiket most felsorolok, mind olyan országban találhatóak, ahol már jártam – ezek a dolgok sajnos kimaradtak, de nagyon szeretném megnézni őket, ha valaha újra eljutok az adott országba. Először azt hittem, hogy egyetlen posztba be tudom sűríteni a vágyaimat, de írás közben rájöttem, hogy már azok a helyek is kitesznek egy posztot, amiket gondolkodás nélkül felsoroltam magamban Tajvanból. Ezért több részletbe fogom csoportosítani az úticélokat. Lássuk most a Tajvan edition-t, aztán majd jön a többi is.

Taroko Nemzeti Park

Tajvan, bár harmad akkora, mint Magyarország, kilenc nemzeti parkkal büszkélkedhet (oké, ebből a Kinmen szigetén lévő mindössze 35km²-es), viszont közülük csak egyben, a Kenting Nemzeti Parkban jártam annak idején. Nagyon híres, és a helyiek elmondása, na meg a képek alapján is csodálatosan szép a Taroko-szurdokról elnevezett park is. A szurdokot márványba vájta bele a Leewoo folyó. Álom lenne tenni egy túrát itt:

taroko-gorge-42 Bővebben…

Budapest, te csodás

Az egyik lengyel barátnőm és a barátja pár napig itt vannak, és tegnap este velük sétálgattam egy kicsit a városban. Nagyon jó volt, nem csak a társaság miatt, hanem mert az utóbbi néhány évben egyébként is folyamatosan azon agyalok Budapesten mászkálva, hogy ha ez vagy az a külföldi ismerősöm meglátogatna, akkor mit mutatnék meg neki, hová vinném el. Sajnos, még azon ritka alkalmakkor is, amikor az ilyenfajta kalauzolásra lehetőségem van, az idő rövid, a látnivaló pedig szerintem sok. 🙂

Én nyilvánvalóan elfogult vagyok, hiszen itt születtem és itt nőttem fel, de iszonyúan imádom ezt a várost. Lennének dolgok, amiken javítanék, és van persze egy évek óta félkész metrónk, koszos aluljáróink meg sok minden más amit szidni lehet, de számomra sokkal több olyan dolog van amit élvezek, szeretek, amire büszke lehetek (mint magyar/budapesti). Bővebben…

Személyes globalizáció

4-5 külföldön leélt hónap és a rengeteg barát a világ 4 kontinenséről nem múlt el nyomtalanul – és a hatás nem csak blogposztokban, rengeteg levélben és Sykpe/Viber hívásokban merül ki, hanem a mindennapi életem használati tárgyaiban és néhány szokásban is. Nekem is fura belegondolni, hogy észrevétlenül mennyi apróság lopózott be a dolgaim közé, most megpróbálom összeszedni őket. Lehet, hogy én is meg fogok lepődni…

Ruhák, ékszerek – nem biztos, hogy ez a leghangsúlyosabb, de ezzel a legegyszerűbb kezdeni, mert ez nagyon kézzelfogható, és itt van körülöttem. 🙂 Egy csomó pakisztáni ruhám (és egy szárim is) van két okból: ott sokszor nem hordhattam az európai ruháimat, mert megbotránkoztató lett volna – de ez nem is volt nagy kényszer, mert a másik ok, hogy baromira tetszettek is. Annyira kreatív és színes az összes nő ruhája ott, hogy a “letisztult” európai stílushoz szokott szem elsőre nehezen tudja befogadni. Akit érdekel, nézzétek meg mondjuk a Beech Tree ruháit – ez egy árban középkategóriás pakisztáni ruhaüzlet, de azért leértékelt darabokat is ki lehet fogni, nekem is van innen egy szép kurtám. 🙂 Mondjuk a legtöbb pakisztáni nő inkább varratja a kurtákat és a kameezokat, a Beech Tree nem rossz, ha már készen kapható cuccokról van szó. Indiában és Pakisztánban rengeteg karkötőt, és a nálunk szokásosnál 3x nagyobb fülbevalókat, gyűrűket hordanak. Hát, több se kellett nekem, ezekből is szereztem “néhányat”. Előszeretettel hordom is, pedig előtte pl. nem voltam akkora karperec-rajongó. A fülbevaló imádat meg csak fokozódott. 😀 És akkor még ott vannak a táskák és sálak és szandálok…

Bangles *_*

Tajvanban nem sok ruhát vettem, az itt leírt okokból, de azért pár cuccom onnan is van. Valamint életemben nem láttam még annyi (meg annyi fajta) műszempillát, mint ott, és azóta vonzódom hozzájuk. 😀 Van viszont egy szép legyezőm, meg anyukámnak, nagymamámnak, néhány barátnőmnek is hoztam. Bővebben…