brussels-featured

Meglestem Brüsszelt az esernyőm alól

Október második felében egy rövidke, nem egészen három napos kiruccanás keretében Brüsszelben jártam. Az utazás apropója egy sajtószeminárium volt az Európai Parlamentben, de szerencsére a hivatalos program végeztével minden nap relatíve sok szabadidőnk maradt. Ekkor én mint egy lakásból kiengedett kiskutya vetettem bele magam a városnézésbe, és pont olyan boldog is voltam, mint egy kutyus, hogy mindent megszagolhatok és megnézhetek. (A mindenhova odapisilést hagyjuk, de a pisilő kisfiú szobrához természetesen elzarándokoltam.)

Iszonyú boldog vagyok, hogy végre ismét az utazás rovatba írhatok valamit, miután a városban töltött néhány szabad órámat kimaxoltam. Belgiumba érkezve számomra is meglepő mértékű lelkesedés tört fel belőlem, pedig gondolhattam volna, hogy ez lesz, hiszen több mint négy év telt el azóta, hogy utoljára repülőre ültem. Brüsszelt pedig igazából még nem láttam, így mikor választás elé kerültem, hogy újdonsült újságíró ismerőseimmel a belga sörcsapok közvetlen közelében töltsem el az időt, vagy gyalogos városnéző körútra induljak, némi vívódás után ugyan, de az utóbbi mellett döntöttem. (Tényleg vívódtam egyébként: az emberek jófejek voltak, a belga sörrel is meglehetősen baráti a viszonyom, de egy mélyebbről jövő ösztön győzött.)

Az első alkalommal még az időjárással is szerencsém volt, a szemerkélő eső nem sokkal az indulásom után elállt, mintha azt mondta volna: gyere, eljött a te időd. Másodjára persze már a legnagyobb jóindulattal sem következtethettem volna erre az órákon át a fejemre zúduló égi áldásból – de erről majd később. Szóval elindultam Brüsszel “hivatali” negyedéből, ahol az Európai Unió intézményei helyezkednek el – itt volt ugyanis a szállodánk – és a tekintélyt parancsoló, de meglehetősen rideg bürokratikus épületek és irodakomplexumok világát magam mögött hagyva eljutottam a megkapó szépségű óvárosba. Itt a kanyargós, zegzugos, néhol macskaköves utcák széles, grandiózus terekre vezetnek meglepetésszerűen. Mivel a város  magasabban fekvő részéből ereszkedtem alá a főtér irányába, a kivilágított régi épületeket és a városháza tornyát először egy lépcső tetejéről pillantottam meg. Mindehhez a hátteret a lemenő nap adta, s bevallom, ott és akkor én egy kicsit beleszerettem Brüsszelbe. Persze ebben közrejátszott az imént jellemzett hangulatom is, de a mi Európánk fővárosa tényleg nagyon szép, ezt nem érdemes tagadni.

20161018_192425

Jardin du Mont des Arts

A Parc de Bruxelles-t megkerülve megcsodáltam a királyi palotát, majd a hangszermúzeum előtt elhaladva kijutottam a Square konferenciaközponthoz. Bóklásztam a Mont des Arts kertben a szökőkutak mentén, s a mellette lévő épületen található harangóra is megörvendeztetett egy kis zenével. Utána az épület tetején álló emberke megkongatta a harangot: fél nyolc volt.

20161018_192022

Carillon du Mont des Arts

Továbbindultam a Rue de l’Etuve felé, ami a Manneken Pis utcája. A pisilő kisfiú olyan, mint a Mona Lisa: amilyen híres, olyan picike, s mindig rengetegen állják körül. Ez még egy októberi kedd estén is igaznak bizonyult. Azért nem bántam meg a birkózást a kínai turistákkal: ha elképzelem az utcát nélkülük, akkor a szobrocska és a szökőkút is nagyon bájos. A városrész további vonzereje a töménytelen mennyiségű belga csoki, goffri és persze belga csokis goffri, amit ott árulnak. Bár kevés eurót vittem magammal, nem állt szándékomban ellenállni egy igazi brüsszeli goffrinak, így a főtérre már csokis szájjal érkeztem. Amíg elnyammogtam az édességet és körbesétáltam a Grand Place-t, igazán tipikus turistának éreztem magam, de nem zavart: a goffri finom volt, a főtér meg filmbe illően szépséges, képzelem, milyen lehet karácsonykor, fával és vásárral együtt. A teret elhagyva egészen az Anspach sugárútig mentem, aztán pedig megfordultam, és találomra választott útvonalon sétáltam vissza a hotelbe, az irányt nagyjából tartva. A térképemet csak egyszer vagy kétszer néztem meg a teljes, három órás sétám alatt.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Pontosan tudom, hogy csomó mindent nem láttam a belvárosból – az időm, az erőm és a pénztárcám is meglehetősen limitált volt, de azt a kicsit legalább maradéktalanul élveztem.

A következő nap megint adódott egy nagyjából három órás szabad sáv, amire másik célt tűztem ki: elhatároztam, hogy a Quartier Européen-ből elsétálok a Bois de la Cambre-hoz, ami – az egyszerűség kedvéért – a brüsszeli Central Park.

Igaz, sétához abszolút alkalmatlan volt az az egyre jobban szakadó eső, amit egyébként a lelki szemeim előtt már otthon Brüsszelhez társítottam. Talán ez a valósággá vált fantáziakép is hozzájárult, hogy a hülye idő nem tudott eltántorítani a jól megérdemelt és türelmesen kivárt városnézésem folytatásától. Mire a Place Flagey-re értem (ami kb. félútnak számított a kis útvonalamon, tehát a teljes túra negyedénél jártam), már teljesen beázott a cipőm. Hogy egy picit húzzam az időt, hátha alábbhagy az eső, gyorsan bementem egy csokiüzletbe, s három tábla Leonidas csokival jöttem ki, legalább ezt kipipáltam. Kicsit beálltam egy tető alá is, ahol szóba elegyedett velem egy helyi néger fickó. Meg akart győzni, hogy költözzek Brüsszelbe, de rögtön azt is közölte, hogy nem ártana megtanulnom franciául, mert az angol az nem az igazi. Megegyeztünk, hogy bár ez a közvetlen terveim között nem szerepel, a tervek változhatnak, aztán némileg felvidulva folytattam a sétát.

Az esernyőm alól útközben mindent lefényképeztem, ami megtetszett, pedig nem volt könnyű az ernyőt egyensúlyozva fókuszálni. Ez meglátszik a képeken is, de ez lett az én Brüsszelem: egy csomó fény vagy eső áztatta csinos ház és utca.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Nem tudom, mennyire árult el a Leonidas-os zacskó, de itt már szerintem egészen beolvadtam a helyiek közé, s a városnak másik, turisták által kevésbé frekventált arcát is megpillanthattam. Persze ez a másik arc is rendezett és tiszta, s bár itt-ott hajléktalanokat is látni lehet, ez az egyetlen makula, amit felhozhatok. Feltűnt, hogy sok a halal étterem, na persze Brüsszel úgyis egy nagy, modern kulturális olvasztótégely. Rengetegen bicikliznek még az emelkedős utcák és a rossz idő ellenére is, de ehhez az infrastruktúra sem hiányzik: mindenhol bicikliutakat és -sávokat alakítottak ki, vagy legalább piktogramok vannak nekik felfestve. És a bicajokat éjjel is kinn hagyják az utcán (ezt még a megérkezésünk estéjén megállapítottam, alig akartam hinni a szememnek).

Végül sikerült eljutnom Bois de le Cambre-ig, ami úgy magasodott elém az Avenue Louise végén, mint valami óriási urbánus dzsungel. Bemenni azonban már nem tudtam, elsősorban az időhiány miatt, de elképzeltem milyen sár lehet egy parkban ennyi csapadék után, úgyhogy nem is bántam nagyon. Visszamásztam a hotelbe, ahol ha a cipőmet nem is, de legalább a zoknimat szárazra cserélhettem. Nem mondom, hogy nem lettem taknyos, miután cirka tizenöt kilométert bandukoltam vizes cipőben, de nem bántam semmit. (Még annak ellenére sem, hogy hazafelé a repülőn fájdalmasan bedugult a fülem, és másnap reggelig alig hallottam.) Velem maradt a felfedezés öröme, egy kicsit magamévá tettem egy újabb európai nagyvárost.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s