13072757_860298004080218_9074178903838423728_o

Mostan színes erdőkről álmodom

Ahogy az előző, Kazicumról szóló írásom végén olvashattátok, enyém lett Nikodém Mónika csodálatos alkotása, a Rejtelmek erdeje. A birtokbavétel boldog pillanatai után a festővel – akinek jellegzetes képei több, mint egy éve láthatóak a galériában – ihletről, célokról és a művészet magyarországi helyzetéről beszélgettünk.

  • Gyönyörű ez a festmény! De egy kicsit félelmetes is. Van valami plusz mondanivalója?
  • Ezt sokszor megkapom az erdős képekre, mert nálam általában kopaszok a fák. Imádom a fákat és az erdőket, de ennél több mondanivalója nincs ezeknek a festményeknek. Mindig visszatérek a témához, valami borzalmasan vonz. A nagyapám szobrászkodott, hegesztőpisztollyal készített rengeteg faszobrot. Ez nagyon megragadott gyerekkoromban, lehet, hogy itt fertőződtem meg. Sokat megyünk kirándulni, rengeteget fotózok, onnan szoktam ihletet meríteni.
  • Olvastam rólad, hogy már gyerekként sokat rajzoltál és festettél, de aztán letértél erről az útról.
  • Igen, volt egy tíz éves időszak, amíg nem festettem. Ruhaiparit végeztem, ott végig kellett rajzolni: varrászat, szabászat, modellrajzolás, divatstílus-tervezés, minden volt. Aztán váltottam, jött egy OKJ-s médiaiskola két évig. Az számítógépes suli volt, és úgy próbáltam érvényesülni, továbbfejleszteni magam, hogy a munkakörömben legyen számítógép-ismeret. Ezáltal teljesen más irányba ment az életem. Irodai munka lett a vége, és a festés kimaradt.
  • Azután körülbelül 4 éve újra komolyan kezdtél vele foglalkozni. Mi volt a változás oka?
  • Egyszerűen éreztem, hogy üres az életem, nagyon hiányzott. Egy pár évig azért már érlelődött bennem, hogy újból szeretnék festeni, de a körülmények nem voltak adottak, nem volt helyem. Aztán a párommal nagyobb lakásba költöztünk, és akkor újra vettem vásznakat. A kedvenc témáimmal kezdtem, elindult a fejlődés, mindegyik kép egy kicsit jobban sikerült, mint az előző. Bekerültem egy művésztársaságba, megismertem Gasztonyi Kálmánt, akinél olajfestést tanultam. Rengeteg mindent sikerült elsajátítani, a mai napig fontos ez a tudás. Azóta szinte napi rendszerességgel festek. Néha egy kicsi azért kimarad, mert nincs ihlet vagy kedv.
  • Erőltetni gondolom nehéz.
  • Nem jó. Tapasztalat, hogy amikor muszájból ülök le festeni, mindig ramaty képek sikerülnek és felhúzom magam. Inkább hagyok magamnak egy kis időt, viszont amikor jön az ihlet, akkor le kell ülni és teret kell neki adni.
  • Ezek szerint meghozta a festés a kívánt változást.
  • Egyértelműen. Már négy éve együtt voltunk a párommal, amikor újrakezdtem, és neki óriási megdöbbenés volt. „Te így festesz?!” Az űrt sikerült kitölteni, ez hiányzott az életemből. Nálunk még gyerek nincsen, munka mellett erre van időm.
  • Mivel foglalkozol egyébként?
  • Felnőttképzéssel, OKJ-s vizsgákat szervezünk. Nem tudom, megvalósítható-e, hogy teljes mértékben a festésből éljek. A szeretet természetesen megvan, de küzdelmes, hosszú az út. Szerencsére hat órában dolgozom, ebből nem engedek, a maradék időt a festésnek szentelem.

13000302_1696742060614258_358751120535450093_n

  • Az életedben bekövetkezett változás hogyan hatott a környezetedre, baráti körödre?
  • Ez érdekes, mert a baráti köröm valóban kicsit szétesett, bár nem emiatt. Helyette sok művészbarátom van, akikkel rendszeresen összejárunk. A Kazicumban jó a társaság, segítjük, támogatjuk egymást. A családom is egyértelműen biztatott. A páromban volt egy félsz, mert eleinte ott akartam hagyni a munkámat, csak a festészettel akartam foglalkozni. Lebeszélt, hogy addig ne, amíg nem látom a biztos megélhetést. Azt hiszem, igaza is volt. Alapvetően csak jót tudok mondani, sokat fordult az életem, de abszolút pozitív irányba.
  • Jancsó Zoltán [a Kazicum vezetője] szerint Magyarországon a művészet iránti igény el van maradva a nyugati szinttől. Te hogy látod ezt a helyzetet?
  • Az igény szerintem itthon is meglenne, az emberek szeretik a szépet az otthonukban. Itt minden szempontból a pénztárca a mérvadó. A keresetekből nehezen lehet kispórolni, hogy a művészeteknek hódoljanak. Szerintem mindenre igaz ez, ami úgymond luxus. Ha Ausztriában lenne egy ilyen kis galéria, az nagyon pörögne. Volt egy itthoni vevőm, aki hónapokig spórolta a pénzt, hogy meg tudja venni az egyik festményemet. Örültem neki, de olyan szorongás is volt bennem… Nehéz beárazni a képeket. Azt sem veszik figyelembe, hogy mennyi munka van velük. Vannak itt küzdelmek…
  • Ha már a munkafolyamatnál tartunk: mesélnél arról, nálad hogy néz ki az inspirációtól odáig, hogy elkészül a festmény?
  • Általában fotóból indul a dolog, de azért van olyan is, ami fejből. A fotó olyankor csak a méretarányokhoz kell. Érdekes, nálam nincs olyan, hogy vázlatot készítek. Annyira meg akarom csinálni, hogy úgy érzem, a vázlattal csak vesztegetem az időmet. Nekem ez vált be. Leülök, és pikk-pakk felrajzolom, de a festés maga hosszadalmas. Akkor már elrugaszkodom a fotótól, ahogy az ihlet jön. Van, ami néhány nap alatt megvan, de néha több hét kell. Most is van egy ilyen képem, három hete foglalja a nappalit. Előfordult, hogy egy kép évekig állt, aztán amikor újra elővettem, hirtelen befejeztem, tetszett, el is adtam. Nagyon változó.
  • Mikor mondod egy képre, hogy kész?
  • Fú, ez jó kérdés. Nem sokra mondom. Most is vannak olyanok, amikbe belenyúlkálnék, amit kijavítanék. De le kell zárni, mert hajlamos vagyok beleesni abba a hibába, hogy egy idő után rontok rajta. Zoli szerint egy festmény soha nincs kész, csak abba van hagyva. Ez igaz, és rám különösen jellemző.
  • Hogyan döntöd el, hogy milyen technikával készüljön egy kép?
  • Nincs döntés előre, ahogy jön. Mindennel. Jellemző azért, hogy akrilfestékkel van aláfestve, aztán rádörzsölöm a porpasztellt. Le szoktam lakkozni, és utána még zselés tollal rádolgozom. Három az egyben. De olyan is volt, hogy az olajfestéket vegyítettem az akrillal. Kísérletezek, mindent kipróbálok. Érdekelnek a 3D-s festmények is, amiben minden van, ragasztó, kőpor, ecset…
  • Feltűnt, hogy nagyon hangsúlyosak nálad a színek.
  • Igen, ez rám abszolút jellemző, az élénk, erőteljes színeket szeretem. Ha más képeit nézem, akkor is a szín az, ami azonnal megfog. Sosem a mondanivalót keresem, hanem ránézek, és eldöntöm, hogy tetszik vagy nem tetszik. Érzésre, ilyen egyszerű.
  • Fontos inspirációk számodra a Boris Vallejo-Julie Bell házaspár alkotásai. Ők főleg fantasy jellegű képeket alkotnak – te olvasni is szeretsz ilyesmit? Honnan jött a rajongás?
  • Nem, csak a képeket szeretem. Ezt gyerekkorból hoztam. Az egyik általános iskolás barátnőmnek, akivel nagyon sokat rajzoltunk együtt, volt egy Boris Vallejo könyve. Ezt mindig áthozta, áhítattal néztük, leültünk, megpróbáltuk lerajzolni. Ő egyébként rengeteg izmos nőt fest, de engem inkább a hátterek, a kis sárkányos képei, az általa megjelenített mesevilág fogott meg. Vallejón kívül Picasso és Salvador Dalí voltak még rám nagy hatással. A régi festők nem az én világom.
  • Nem nehéz megválni a képeidtől?
  • Jaj, dehogynem, a gyerekeim! Az első kiállításomon rögtön volt jelentkező egy képemre, de végül nem adtam el. Megbántam, azóta is rajtam maradt az a kép. Mára megtanultam abból örömet meríteni, hogy az illető pont az én képemet teszi ki otthon, hogy gyönyörködik benne.
  • Mi az, amire az eddigi alkotói tevékenységedből igazán büszke vagy?
  • A szimplás kiállításokra nagyon, az meghatározó élmény volt. Olyan festők között lehettem ott, akikre felnézek. Festményből jelenleg a legutóbbiakra. Meg a lehetőségre, hogy bekerültem a Kazicumba. Jó érzéssel tölt el, hogy ide tartozhatok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s