35587_qutote_work_hard_dream_big

Felmondtam, és nem bánom

Egy rosszul sikerült állásinterjú, egy pszichológiai teszt, 6 év blogolás, cirka 10 év naplóírás, sok-sok álmodozás. Látszólag egymástól független dolgok, de a szálak mostanra egy pontban futottak össze: az újságírásban.

Elérkezett végre az április, amit idén igazából nem a szép idő miatt vártam türelmetlenül, bár annak is örülök. Nem, a mindent elsöprő indokom az volt, hogy tudtam, április 1-től otthagyom a főállásomat, és végre arra koncentrálhatok, amit igazán szeretek: az írásra. Egy ideig én leszek a saját főnököm, és megteszek mindent annak érdekében, hogy ez a one-(wo)man show helyet kapjon a média világában. Nincs mese, ha valamit igazán akarunk, akkor azt nem érdemes félgőzzel csinálni, a nagy álmok teljes embert kívánnak. Legalábbis én erre a következtetésre jutottam több hónapnyi gondolkozás után. Összespóroltam némi pénzt, felmondtam a munkahelyemen, és úgy döntöttem, adok magamnak egy esélyt, mert nem szeretném úgy leélni az életemet, hogy nem próbálom ki, tudok-e érvényesülni, sikeres lehetek-e újságíróként.

Megvoltak az előzményei a dolognak. Már tavaly ősszel is gondolkoztam a munkahelyváltáson, de a karrierváltás gondolatához akkor még nem voltam elég bátor. Egy multinál megesett állásinterjú volt az, ami először felnyitotta a szemem. Nem elég, hogy az ott kapott írásbeli feladatokat tartalmazó tesztből számomra már a második percben nyilvánvalóvá vált, hogy én ide nagyon kevés vagyok, a HR-es munkatársakkal folytatott beszélgetős rész is tartogatott némi meglepetést. Az egyébként nagyon kedves lányoknak az életrajzomat áttekintve talán nem véletlenül akadt meg a szemük azon a részletecskén, hogy 2012-ben két hónapig cikkeket írtam Pakisztánban, s azt hiszem, jogosan szegezték nekem a kérdést: “Why not journalism?” (Az interjú angolul zajlott.) Még magamat is megleptem azzal, hogy gondolkodás nélkül jött rá a mély igazságot tartalmazó válasz: “Because I don’t have an education in it.” Igen, igazatok van, HR-es kislányok, nekem tényleg ez az álommeló, csak hát mi a fenének tanultam akkor annyi minden mást, és csináltam annyi minden mást is – azért, hogy elpazaroljam? Meg amúgy is, az újságírás az olyan nagyon bizonytalan dolog, nem? Bárki megmondja, hogy nem fogok megélni belőle.

Ezek voltak a korábbi gondolataim és félelmeim, amíg rá nem jöttem, hogy semmi sem számít elpazarlásnak: eddigi tanulmányaim és munkáim mind-mind releváns tapasztalatok számomra, hiszen egyrészt azok is érdekesek voltak, gazdagítottak, másrészt az írásban pont az az izgalmas, hogy sosem tudhatod, épp milyen háttérismeret fog jól jönni. Ráadásul én nem is szeretnék leragadni egy témánál, túl sok minden érdekel. A megélhetés miatt aggódni szintén fölösleges: egyrészt ha megszorulnék, ahhoz pont elég képzett vagyok, hogy számomra mindig legyen visszaút, valamilyen állásom mindig lesz. Másrészt pedig úgy döntöttem, hogy abba a félromantikus nézetbe vetem a hitemet, hogy a kemény munka tehetséggel kombinálva mindig eredményt hoz.

Persze az interjú után még hónapokig tartott, mire megszületett bennem a végső döntés, és a felmondást is csak 2016-ra időzítettem, de jó volt ez így. Időközben megcsináltam a StrengthsFinder tesztet, ami újabb óriási pozitív visszacsatolást adott, és újrakezdtem a blogolást, ami olyan érzés volt, mint a hazatérés. Végre ismerős terep, ahol sokszor ösztönösen tudom, mit hogyan csináljak, segít egy belső hang. Ez a hangocska 2010-ben, amikor indítottam ezt a blogot, még elég vékonyka volt, azóta felerősödött, bár eleve biztosan megalapozta a több száz oldalnyi önterápiás céllal írt napló, ami tizenévesen olyan fontos volt.

És mi a helyzet az újságírói képzettséggel, amit úgy hiányoltam a rezümémből az interjún? Nos, ez is pótolható, éppen ezért februárban belevágtam egy újságíró iskolába, amit azóta is meglehetősen imádok. Jó jelnek vettem, hogy a házi feladatok megírását nem érzem nyűgnek, hanem gyakorlatilag alig várom őket.😀

Legyen a vége bármi, azt már most is elmondhatom, hogy hihetetlenül izgalmas és felszabadító érzés megengedni magamnak, hogy azt tegyem, amit akarok, és hogy a saját kezembe vehetem az irányítást. Ezerszer inkább választanám még azt a kimenetelt is, hogy esetleg belebukom ebbe, mint hogy örökre a “mi lett volna, ha…” gondolatával éljek.

A sztorinak minden valószínűség szerint folytatása következik…

Felmondtam, és nem bánom” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Sok sikert az újságírással! Igazad van, egy próbát mindenképpen megér.

    Attól nem félsz, hogy el kell adnod magad valamelyik politikai oldalnak kilóra, hogy mindig azt kell majd írnod, amit megszabnak neked? Engem is érdekelne az újságírás, de ez a gondolat visszarettent.

    • Köszönöm szépen a támogatást!🙂

      Ami az átpolitizálódást illeti, biztos, hogy nem mennék bele ilyesmibe, tehát nincs olyan, hogy el KELL adnom magam, vannak más utak is az életben. Ha csak így lehetne, akkor nem akarnék írni. De szerintem ez nagyon témafüggő, eleve szívesebben írnék pl. utazás, kultúra, életmód, önismeret témában, ahogy itt a blogon is, és bízom benne, hogy ezeket politikailag semlegesen lehet csinálni. Érdekel a közélet, de arról valóban csak akkor írnék, ha nem kell olyat leírnom, amivel nem értek egyet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s