Útkeresés és önmegvalósítás

:(

😦

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Zsófi, aki egyetemista volt és nagyon szeretett blogot (is) írni, de aztán őt is elkapta a mókuskerék és csak pörgött, pörgött alatta az elmúlt másfél évben. A társadalom egy kis szorgos, de leginkább jelentéktelen hangyájaként, a megélhetést meg az önállósodást hajszolva kicsit elfelejtette, hogy mi is az ő lételeme, pedig már 11 éves korában is tudta…

Igen, az írás még most, 26 évesen is fontos nekem, és fel is halmozódott jó sok mondanivaló. Mostanában átéltem egy újabb, kisebbfajta krízist azzal kapcsolatban, hogy ki is vagyok, meg mit is akarok az élettől. Amikor elvileg végtelen a lehetőségek tárháza, de megvalósítani őket meg mégsem olyan könnyű, újra és újra rákényszerülünk, hogy válasszunk és átértékeljünk, mérlegeljünk és megint nekifussunk a járt vagy járatlan utak valamelyikének. Egyszer választ valamit az ember 18 évesen, némileg vakon, mert akkor még igazából fogalma sincs, hogy milyen is lesz az az egyetem vagy főiskola, de a munka világáról is kevés a közvetlen tapasztalat. Aztán telnek az évek, de még mindig mennyien maradunk, akik azt kérdezzük magunktól: biztos jó ez nekem? És erre helyetted senki nem tud válaszolni, hiába vannak ott a szülők meg a barátok, az ő tanácsuk értékes, és sokszor hasznos, de nagyon félre is vihet. Mindezzel együtt az egyetemen legalább viszonylag kikövezett az út, illetve kisebb rajtad a nyomás, mint amikor már a megélhetésed függ attól, amivel az időd egy jelentős részét töltöd.

És ez az, amiről most elsősorban beszélni akarok: egyrészt nyilván szükséges egy egészséges munka-magánélet egyensúly, nem szabad halálra stresszelnünk magunkat a munkahelyen, hiszen az tényleg csak egy munka, ami helyett jöhet másik, és van, ami sokkal fontosabb az életben. Viszont meg is fordítanám a dolgot: amivel egy héten 40+ órát eltölt az ember, tehát a munkája, az azért nagyon nem mindegy, hogy milyen jellegű és hogyan éljük meg. Hiszen az identitásunk egy jelentős részét képezi. Ha megkérdezik tőled, hogy te ki vagy, vajon mit felelsz? Végtelen variációja van az erre adott válasznak, de sokunknak biztosan szerepelni fog közte az, hogy mi a foglalkozásunk. És szerintem elég fontos dolog, hogy az ember legalább valamennyire büszke tudjon lenni arra, amiből él, legalább bizonyos aspektusait élvezze (az persze csak a ritka szerencséseknek adatik meg, hogy a munka minden aspektusát élvezheti), és nem utolsósorban az, hogy az elvégzett munkájának legyen némi haszna és megbecsültsége. Ennek szerintem nem volna szabad utópikusnak hangzania, mert igazából alapvető érdeke mindenkinek, munkaadónak és munkavállalónak, meg a társadalomnak egyaránt, hiszen sokkal hatékonyabb, szorgalmasabb lesz az az ember, aki nem kizárólag azért csinálja, amit csinál, hogy a következő hónapban is legyen mit ennie.

Ez a fő tanulsága számomra annak az időszaknak, amit az egyetem óta a munka világában töltöttem… Persze sok minden más tapasztalatról is írhatnék még, de azt hiszem, ez a legfontosabb. Például sokkal szívesebben vállalnék olyan munkát, amit nagyon élvezek, még akkor is, ha mondjuk több tízezer forinttal kevesebbet keresnék vele, mint egy olyan helyen ahol a munka unalmas, sivár, vagy egyáltalán nem tudok rá büszkének lenni. Az elmúlt másfél évben igazából nem azzal foglalkoztam, amit az egyetemen tanultam, és rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem véletlen, hogy sokkal inkább szociológusként vagy szociálpolitikusként definiáltam végig önmagamat, ahelyett, hogy a PR-t említettem volna első helyen, amivel pedig a napjaim teltek. Így, amikor a munkahellyel nemrégiben elváltak az útjaink, szinte fel sem merült bennem, hogy újból a PR területén keresgéljek. Volt ugyan egy másik alternatíva, amiről szeretnék majd egy másik posztban írni, de most úgy érzem, hogy én annak idején, 18 évesen, elég jól választottam.🙂 Egyébként minden tapasztalat kincset ér, és egyáltalán nem bánok semmit, amit csináltam, mert rengeteget tanultam belőle. De a jelenlegi újratervezési fázis végeredménye az volt, hogy mégiscsak a társadalomtudományokhoz van nekem a legtöbb közöm és affinitásom. Majdnem két éve, amikor befejeztem az egyetemet, írtam egy posztot a jövőképemről, szeretnék ide visszatalálni, mert úgy látszik, valamennyire már akkor is tudtam a tutit, csak aztán a gép egy kicsit mást dobott. Ahhoz a poszthoz képest viszont az más, hogy most jóval nagyobb esélyt adok annak a bizonyos doktorinak…de erről talán később.🙂

Na igen...

Na igen…

Szóval, úgy vagyok most, mint a kis gnómok a South Parkban – az egyes fázis már megvan (do Social Sciences), és persze az üzleti tervem harmadik fázisa megegyezik az övékkel, csak a kettest kellene még kitalálni.😀

Útkeresés és önmegvalósítás” bejegyzéshez ozzászólás

  1. ..és akkor ez az egész témakör, mint a munka, munkavállalás, felelősségteljes hozzáállás az élethez, rettentő messzire visz.
    A posztodból kitűnik, hogy legalább van elképzelésed, célod, és ez mindenképp dicséretes. Nekem nincs. Itt állok 27 évesen, tökegyedül egy lakáshitellel a nyakamon, állás nélkül. Az elmúlt két hetet azzal töltöttem, nagy magányomban a nappalimban ülve, hogy legalább a kérdésre – mihez kezdjek? – egy elfogadható választ találjak, még ha homályos is. Nem sajnáltatni akarom magam, ezzel csak azt akarom kifejezni, hogy részben értem, amiről írsz.
    A munkavállalással kapcsolatos gondolataidat némileg magaménak érzem, én is úgy vagyok vele, hogy ha az életem egy jelentős hányadát töltöm valamivel, legalább érezzem benne jól magamat. Éppen ezért mondtam fel két hete, igaz próbaidőn voltam csak, de két hónap után jutottam el arra a pontra, hogy bármennyire is muszáj talpon lennem a munka terén, az, hogy napi 10 órát dolgozom, mellé kettőt utazom (ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy reggel 7-kor elindultam otthonról, és este 8-ra értem haza), ráadásul mindezt kvázi minimálbérért úgy, hogy a munka a lehető legtávolabb állt az attitűdömtől, az cseppet sem kifizetődő. Még most is elgondolkodom naponta egyszer, hogy megérte-e nekem ez a döntés, a válasz reális nézőpontból, egyértelműen nem. Különben nem 10 ezer Ft-ot kellene beosztanom február elejéig.. Viszont a személyes és lelki jóérzésem szempontjából igen, akkoris, ha azért nem kapok fizetést.

    • Szia Bianka, de jó, hogy te még jársz erre most is!🙂
      Gyorsan elolvastam az erről szóló posztodat, hát nagyon megértem, hogy felmondtál, szerintem mindenképp jó döntés volt. A személyes jóérzésedet nem lehet forintosítani, ráadásul amíg egy rossz munkahelyen vagy, nincs is olyan sok időd nézelődni és végiggondolni, hogy mit is akarsz valójában. Így meg most megtalálhatod, hogy merre tovább. Fogd fel új lehetőségként, két hét még semmi… Az előző munkahelyed, amiről írod, hogy szeptemberben lett vége de amúgy jó volt, na ott mit csináltál? Azon a vonalon nem lehet újra elindulni?
      Egyébként szerintem konkrétan rengetegen vagyunk így, huszonévesen, kicsit elveszve…kedden, éppen a poszt megírása után dumáltam egy barátnőmmel, aki bár a PhD végefelé jár, még mindig bizonytalan benne, hogy merre induljon tovább… Hát ez van, ilyen a világ ma, kíváncsi vagyok, hogy életünk során még hányszor fogunk pályát módosítani…🙂

  2. Remélem újra kicsit aktívabb leszel ennek a változásnak köszönhetően itt – szívesen olvasnám az írásaidat gyakrabban.

    Visszaolvastam a jövőképes bejegyzésedet és találtam ott valamit, ami szíven ütött engem. Ezt írtam: “En is azert varom mar, hogy csak dolgozzak, mert akkor egyertelmuen nem kell foglalkoznom semmi “kotelesseggel” miutan hazaerek”
    Ez az amit az aktuális helyen abszolút nem érzek magaménak. Örülök, ha aludni van időm, nem hogy nagyon a hobbijaimmal foglalkozzak. Ezért gondolkodom sajnos a felmondáson is.

    • Igen, ez a terv, már van is új poszt🙂
      Felmondani pedig nem kell félni, olyan aggyal, amilyen a tiéd, simán találsz másik és jó melót. Túl sok időt tölt munkával az ember ahhoz, hogy ne élvezze. Kell az egyensúly a magánélettel, szerintem ez NAGYON fontos. De anyagilag persze lehet hogy jobban megéri először keresni mást, és utána felmondani.🙂 Hajrá Csabi!!

  3. Zsófi, nagyon tetszik ez a bejegyzés, én is itt tartok most, csak én sokkal több időt töltöttem már el egy másik területen. Ennyi év után nehezebb visszatalálnom, de rajta vagyok az ügyön. Érdekes, hogy régen volt egy blogom, amit itt most nem nevezek meg, mert ezt a mostanit névtelenül írom, akkoriban olvastuk egymást, aztán egy időre leálltunk. Most meg egy időben újra írni kezdtünk, s talán a céljaink is hasonlóak. Szuper, hogy másfél év után döntöttél, és változtatni próbálsz, szurkolok neked.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s