Egy hete Pakisztánban

Múlt hétfőn ilyenkor épp a reggelimet ettem egy helyi palacsintázóban az AIESECesekkel, egy majdnem egész napos utazás után, fáradtan. Teljesen lenyűgözött hogy milyen sokan kijöttek elém a reptérre, ők mégis azt mondták, hogy ez kevés, és sajnálják, hogy csak ennyien (legalább 15-en) jöttek, de ilyenkor a legtöbb embernek órái vannak az egyetemen. Mindenki nagyon kedves velem az első pillanattól kezdve, rengeteget kérdeznek, mindenféléről beszélgetünk, és sokukkal olyan, mintha már régebb óta ismernénk egymást, nem csak néhány napja. Fantasztikus dolog, hogy nincs nyelvi korlát. Meg kell érteni, hogy ezeknek az egyetemistáknak itt Pakisztánban gyakorlatilag második anyanyelve az angol. Az oktatásuknak nagyon nagy része angolul zajlott és zajlik, és egymással is egy urdu-angol keveréknyelven beszélnek. Azért több benne az urdu, de elég benne az angol is ahhoz hogy nagyjából szoktam tudni követni legalább a témákat amiket érintenek. Mondjuk a két hónap alatt szeretnék egy kicsit megtanulni urduul is, már most is ragadt rám néhány szó, de megkértem pár embert hogy majd üljünk le normálisan és tanítsák meg az alapokat, csinálok egy kis alap nyelvtant meg szótárat magamnak.🙂 Arra remélem elég lesz hogy mondjuk egy boltban vagy a bazárban eligazodjak ha venni kell valamit, meg ilyesmi.

Sajnálom, hogy nem nagyon frissítettem a blogot, ennek nagyon egyszerű oka van: a munkám is az ugye, hogy cikkeket kell írnom az élményeimről, és azokat írtam amikor ráértem. A projektünk Facebook oldalán mindet megtaláljátok, itt: Pakistan, Tum He To Ho! Ezek angolul vannak, szóval tudom, hogy jó lenne valamilyen magyar fordítást is készítenem, vagy legalább ide is írnom, de eddig nagyon sűrű volt a program, úgy érzem az is már jó, hogy ezeket a cikkeket meg tudtam írni. Szintén ott a Facebook oldalon belinkeltem a fényképeket is amiket csináltam, publikusak, úgyhogy bárki megnézheti meg kommentelhet.🙂 Remélem megnézitek, tényleg sajnálom, hogy most normális magyar blog helyett csak ez van.

Eddig fogadócsaládnál laktam, ma fogok átköltözni a gyakornokok számára fenntartott házba. Bár fantasztikusan jól éreztem magam a családnál és nagyon összebarátkoztunk, azért annak is örülök, hogy az intern house-ban lakhatok, mert így egy kicsit függetlenebb leszek. Nem nagyon szeretem, hogy mindig mások segítségére vagyok szorulva, eddig állandóan hoztak-vittek kocsival, vagy riksáztunk, de a riksák sofőrjeivel se tudok beszélni, mert azok azért nem tudnak eléggé angolul, csak pár szót. De a ház nincs nagyon messze az egyetemtől, meg néhány egyéb jó helyhez is viszonylag közel, elérhető távolságban van, úgyhogy várom már, hogy önállóbban tudjak mozogni.

Bár a kaják nagyon finomak, a hasmenést sajnos tényleg nem sikerült megúsznom. Nem tudtam még rájönni, hogy melyik összetevő lehet az, amelyiket a gyomrom nem szereti, de persze az is lehet, hogy csak úgy az általános higiénia okozza a kellemetlenséget. Mondjuk nem olyan szörnyű, de azt se szeretném hogy két hónapig ez legyen. Gyógyszerrel rendesen fel vagyok szerelkezve szerencsére, az segít. Bár csak palackozott vagy előzetesen felforralt vizet ittam, fogmosáshoz csapvizet használtam, lehet, hogy esetleg ezt is el kéne hagyni…

Egyébként összességében azt kell mondanom, hogy életem egyik legjobb döntése volt hogy elvállaltam ezt a munkát és idejöttem. Már egy hét alatt is teljesen felejthetetlen élményeket szereztem, és hihetetlenül felemelő érzés, hogy tudom hogy ez a projekt egy csomó pakisztáninak nagyon sokat jelent. Minden nap odajön valaki vagy valakik, hogy olvasták a cikkeimet és mennyire tetszett nekik, meg milyen jó, hogy megmutathatják Pakisztánt olyannak, amilyen valójában. És az előzetes aggodalmaimmal ellentétben megírhatom a rossz dolgokat is, ha megnézitek a cikkeket, akkor láthatjátok, hogy egyáltalán nem rózsás minden amiről írtam. A cél tulajdonképpen nem az, hogy egy minden tekintetben jó Pakisztánt mutassunk be, hiszen problémák mindenhol vannak és butaság lenne azt feltételezni, hogy ha nem ezt írnám akkor azt bárki bevenné. Csak az a cél, hogy olyannak mutassuk meg, amilyen valójában, azzal szemben, ami a médiából kiderül. Nincs állandó fegyveres-háborús állapot, az emberek élik a mindennapi életüket, ugyanúgy, mint máshol. A cikkeken kívül a jövőben valószínűleg ‘vlog’-szerű videókat is fogok csinálni, tegnap megkértek rá. Minden lehetséges eszközt kihasználnak, és ez nagyon tetszik, nagyon professzionálisak. Össze sem lehet hasonlítani azzal, ami Tajvanban volt. Bár ott is nagyon jól éreztem magam, az ottani AIESECesek nagy része rám se bagózott, és az iskolában is órák-napok teltek el tétlenül. Ezzel szemben itt egy percig sem unatkozom, és máris rengeteget tanultam mind a kultúráról, mind az iszlám vallásról, meg még egy csomó mindenről. Igyekszem mindent magamba szívni, mint egy nagy szivacs.🙂 Az emberek pedig nyitottak és nagyon szívesen tanítanak, nagyon tartalmas beszélgetéseket szoktunk folytatni. Ami eléggé meglepett, az például az volt, hogy Magyarország egyáltalán nem ismeretlen számukra, már több olyan emberrel is találkoztam, aki egész sokat tudott (relatíve) a történelmünkről, de olyan is volt, aki nagyon sokat és teljesen ledöbbentem rajta.

Rengeteg mindent lehetne mesélni, és ígérem, hogy fogok is, de addig olvassátok a Facebookon a cikkeket, már akinek nem okoz gondot az angol. Ha írtok ide kérdéseket akkor arra viszont biztos, hogy válaszolok, úgy gyorsabb meg egyszerűbb, mint újabb bejegyzésekhez összeszedni a gondolataimat.🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s