Hiúság, szépség, önkifejezés

Mostanában túl sokat problémáztam a külsőmön meg a kilókon, de aztán végül rá kellett jönnöm, hogy az egésznek nincs akkora jelentősége, és be kéne fejeznem a nyávogást. Ugyanis az emberek 99%-át rohadtul nem érdekli, hogy mekkora az én hasam vagy milyenre sminkeltem ki magam vagy milyen ruha van rajtam. Az az 1% pedig, akinek esetleg feltűnik, mert érdeklem annyira, feltehetőleg szeret is annyira, hogy ne ez alapján ítéljen meg. Most nem azt akarom mondani, hogy akkor ezután 200 kilósra hízom és pizsamában és fésületlenül fogok járni, csak azt, hogy nem kell túlaggódni az ilyesmit.

Tök vicces például, hogy amíg én néha ki se akartam dugni a fejem itthonról a +10 kilóm miatt, többen közeli ismerősök közül csak annyit mondtak, hogy egyáltalán nem látszik, vagy, hogy elfér rajtam, sőt még azt is, hogy így is nagyon jó. (Oké, persze az is lehet, hogy csak kedvesek akarnak lenni, de mindegy, józanabb pillanataimban én is tudom, hogy le kell adni, de azért pánikra nincs ok.)
Vagy, hogy másik példát említsek, két év után megváltoztattam a hajszínemet, és ez egyáltalán senkinek sem tűnt fel (azon a pár emberen kívül, akiknek megmutattam az előtte-utána képet).
Most eszembe jut még egy régebbi példa is: tavaly ősszel, mikor kihúzták a bölcsességfogamat, jó nagyra bedagadt az arcom és kicsit be is zöldült-sárgult, mintha megütöttek volna. Azért már kezdett lefelé menni, amikor elmentem fodrászhoz. Belépve rögtön szabadkozni kezdtem, hogy bocsánat, hogy így nézek ki, de ez és ez történt…mikor a fodrászom megszólalt, hogy épp most akart megdicsérni, milyen csinos vagyok, és talán észre se vette volna az arcomat, ha nem mondom.

Ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy mások nem úgy látnak minket, mint ahogy mi magunkat. Lehet, hogy valakinek épp az a külső tulajdonságod jön be, amit te a legjobban utálsz. És egyébként is, ha valakit szeretünk, akkor már csak ezért is teljesen mellékessé válik az ilyesmi. Amikor a barátom 120 kilós volt, nekem egyáltalán nem volt vele bajom, hanem úgy néztem rá, hogy van egy ölelgetős macim. Van igazság abban, amiről a Shallow Hal című film szól, ha ilyen formában túlzás is.

Nem egyszerű ez a téma, és nyilván nem is itt fogom ezzel kapcsolatban feltalálni a spanyolviaszt, csak úgy elmerengtem rajta, összeszedegettem, ami hirtelen eszembe jutott. Az, hogy szépítgetjük magunkat, felveszünk valamilyen ruhát, stílust, önmagában szerintem egy izgalmas és jó dolog, hiszen kiélhetjük kreativitásunkat, kifejezhetjük személyiségünket, és persze a társadalmi státusunkat is. A népviseletek funkciója régen pont ez utóbbi volt: az emberek ruhájából le lehetett olvasni, hogy hajadonok, házasok, hová valósiak, mennyire rangosak vagy szegények stb. A társadalomban élve szinte nincs is más választásunk: nagy rajtunk a nyomás, sok az elvárás az irányban, hogy hogyan kellene kinéznünk, hová mit szabad vagy kell felvennünk, és aki nagyon eltér, azt rebellisnek bélyegzik még ma is. Igaz, a mai világban, pláne a nagyvárosokban már egyre extrémebbnek kell ahhoz lennünk, hogy kirívónak vagy botrányosnak ítéljenek.
Sokan nem értik a divattervezőket: a kifutókon szinte az összes ruha a mindennapi életben hordhatatlan, méregdrága, akkor mi értelme van az egésznek? Az, ami a festészetnek, vagy a zenének is: ez művészet, a kreativitás kiélésének egyik módja. És ennek egy hétköznapi változata az, amikor a szekrényemben turkálok a megfelelő ruhakombináció után kutatva, kikeresem a hozzá illő kiegészítőket és kifestem az arcom meg a szemem. Legalábbis egészséges esetben. Azt már nem tartom normálisnak, ha valaki smink nélkül képtelen kimenni az utcára, vagy elítél másokat, ha nem a legújabb divat szerint vannak felöltözve. Szóval valahol meg kell húzni a határvonalat.

Azt hiszem talán úgy lehetne ezt legjobban megfogalmazni, hogy addig normális a dolog, amíg önmagunk  tudunk maradni. Valamilyen szinten mindenki kénytelen alkalmazkodni ahhoz, amilyen elvárások körülveszik, de az már baj, ha eggyé válunk a maszkkal, vagy  a maszk mögött már nem is vagyunk senkik. Csak egy társadalmi konstrukció, egy két lábon járó báb, egy próbababa, akire bármit rá lehet aggatni.

Visszatérve az eredeti felvetéshez, szükség van mégiscsak egy pozitív énkép kialakítására, és ehhez természetesen hozzájárul az is, hogy milyen a külsőnk. Ha elégedettek vagyunk magunkkal, akkor magabiz-tosabban viselkedünk és megváltozik a kisugárzásunk, és ez sokkal nagyobb hatást vált ki, mint konkrétan az, hogy mit vettünk fel vagy mit csináltunk magunkkal, hiszen ahogy írtam, egy csomó ember szerintem ezt úgysem veszi észre. Nyilván a nők jobban észreveszik, hiszen ők általában magukkal is többet foglalkoznak, de tetszeni meg inkább az ellenkező nemnek akarunk. Szórakoztató dolog ez az egész, bizonyos, előbb említett keretek között.🙂

A végére még idetennék két videót és két linket, mindegyik összefügg így vagy úgy ezzel a témával, és számomra elgondolkodtatók/inspirálók. Érdemes megnézni/elolvasni őket.

Eszter írása a nőkről, divatról és vallásról.

Hamvas Béla: A tükör

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s