Az idő privatizációja és a fogyasztóvá válás

Time is money.

Mint azt a Mandinerről megtudtam hétfőn, február 28. a lassítás világnapja. A rövidke cikkről eszembe jutott egy nagyon érdekes előadás, amit még októberben hallottam az egyetemen. Az ott elhangzottak azóta is eszembe jutnak néha-néha, és ráadásul nem is kérték rajtam számon vizsga keretében, úgyhogy leírom ide amit ott megtudtam, csak úgy a jegyzeteim alapján, hogy ne vesszen el nyomtalanul az értékes tudás.

A mechanikus óra a 13. század végén jelent meg az európai városokban. Technikailag Kínában is meg tudták csinálni, de ott mégsem voltak fogékonyak rá, máshogy szervezték meg az életüket. Az órának nem csak praktikus oldala van, kultúrát teremtő eszköz. A mechanikus óra előnye ráadásul, hogy a homokórával vagy a gyertyával ellentétben emberi beavatkozás nélkül működik. Európa készen állt egy ilyen szerkezet befogadására, ezért gyorsan el is terjedt mindenfelé. Míg Kínában hatalmat jelentett az óra, és csak a kiváltságosok birtokolták, Európában kitették nyilvános helyre, a városokba.
Igény volt a szabályozott életre, ahol nem volt óra, sokszor kérvényt adtak be az állítására. Például a Benedek rend kolostoraiban, ahol “A tétlenség bűn” felfogás uralkodott, nagy számú ember életét kellett koordinálni már az óra megjelenése előtt is. Az első miséjüket hajnali 2-kor tartották, és szankcionálták a későket. Ők gyertyákat vágtak egyforma hosszúságúra, így szervezték az életüket.
A városokat is kronológiai háló vonta be, fontos volt az áttekinthetőség és a szervezettség. Meg volt határozva a városkapu nyitásának, a takarításnak, az alamizsnaosztásnak stb. az időpontja. Az óra megjelenésével összekapcsolták a harangozást. A harang a hatalom jelképe is, ez tükröződik az “egy harang alá tartozás” kifejezésben. Ugyanakkor az absztrakt időt csak a 17. századtól fejezte ki a harang, tehát ekkor lehetett már a kongatások számából  is következtetni az időre.

Szintén a 17. században történt meg egy nagy változás: ekkor következett be az idő privatizációja. Ekkor kezdtek el terjedni az ingaórák, az óra megjelent az otthonokban is. Ez tette lehetővé a saját napirend kialakítását. Ettől kezdve már nem csak a közösség idejéhez lehetett alkalmazkodni. A protestantizmus és a könyvelés elterjedésével is összefonódik mindez: ők tették fel a kérdést, hogy “megtettünk-e mindent, amit kellett?” Az idő Isten ideje, egy kapott vagyon, amit okosan kell beosztani és használni. Richard Baxter 17. századi lelkész tanácsa szerint: “Becsüld nagyra az időt, s minden nap jobban törődj azzal, hogy ne veszíts egy percet sem, éppen úgy, ahogyan aranyadra és ezüstödre vigyázol. S ha hiábavaló szórakozás, öltözködés, dőzsölés, felesleges beszéd, haszontalan társaság vagy alvás kísért meg, hogy ellopja idődet, te még éberebb legyél.
Ekkoriban azonban még elég volt, ha az ember hasznosan töltötte el az idejét. A mai felfogás szerint ezzel szemben az idő szűkös erőforrás, túl kevés van belőle. Már mérlegelnünk kell, hogy mibe fektetjük időnket, mi az ami megtérül, és mi az ami, nem. A Benjamin Franklinnek tulajdonított idézetben, miszerint az idő pénz, jól tükröződik mindez.

Ezzel egy kis macskaugrással meg is érkezünk a 19. századba, az ipari forradalom idejébe. Új kihívások merültek fel ekkoriban, mert megváltozott a termelés léptéke. Hogyan lehet nagy létszámú munkást felügyelni? Hogyan lehet szabad embereket munkára ösztönözni? A mechanikus óra részben itt is megoldást jelentett. Az Egyesült Államokban a gyárak közepére óratornyot állítottak – a gyár területén tartózkodók ennek hatalma alatt álltak. A munkakezdet Angliában ceremónia jelleget öltött. A gyár kapujában, mint egy erőd bejáratánál a tulajdonos fogadta a munkásokat, végignézte, ahogy bementek, majd bezárta a kaput. Aki elkésett, az kinn maradt, ami kemény büntetés volt.
Eleinte a gyártulajdonosoknak és a felügyelőknek sok idejébe telt a munkásokkal megértetni, hogy nem a testi szükségleteik és a szokásaik határozzák meg a munkarendet (tehát, hogy mikor kell dolgozni, mikor van szünet, mikor lehet ebédelni, kimenni, WC-re menni), hanem az előre megszabott napirend, az óra. A 19. századra viszont már az óraidő az ember belső természetévé kezdett válni.

Az ipari forradalom és a megváltozott időszemlélet nem véletlenül fonódik össze a taylorizmussal. A tömegtermelés miatt fontos szemponttá vált a termelékenység növelése, a teljesítmény maximalizálása. A felügyelők azonban nem tudtak magas teljesítményt kikényszeríteni a munkásokból: mindössze annyit érhettek el, hogy a munkás folyamatosan dolgozott, mintegy fenntartotta a munka látszatát. Eleinte a technikai újításokhoz, a gépek modernizálásához fordultak a termelékenység növelése érdekében. Azonban Taylor nyomán megszületett “a kezek forradalma”, racionalizálták a munkát. Taylor módszere az volt, hogy kiválasztotta a legügyesebb munkást, és őt állította be mintának – azonban ez még mindig a természetes ügyességen alapult. Taylor utódai ennél már tovább mentek: a munkafolyamatot elemeire bontották, egyszerűsítették, kivették az elhagyható mozdulatokat, és mindezt az átlagmunkásra szabták. A 20. század elején mindezt kiegészítették ergonómiai kutatások: ismertté vált, hogy a fáradtság hogyan befolyásolja a teljesítményt, s ehhez igazították például a szüneteket, majd a futószalag sebességét is.  Még azt is meghatározták, hogy egy-egy mozdulat mennyi időt igényel, ami már szinte a robotizálás felé hajlott. Bár a taylorizmust sok kritika érte emiatt, az tagadhatatlan, hogy így legalább (elvileg) nem lehetett túlhajtani a munkásokat, hiszen már tudták, hogy mihez mennyi időre van szükség, és mennyi idő után fárad el az ember. A termelésben általánosan elterjedt a szabványosítás (kezdve az autógyártással és a híres T-modellel), ez pedig maga volt a munka szabványosítása.

Hogyan változott meg eközben az emberek munkához való hozzáállása? Nagyon érdekes példa, ami Kellogg gyárában lezajlott az 1930-as évektől kezdve. Kellogg választás elé állította a munkásokat: akarnak-e csak 6 órát dolgozni 8 helyett, kevesebb pénzért? Ennek a javaslatnak egészen a második világháború utánig nagyon pozitív volt a visszhangja, időről időre megszavazták, hogy ez legyen a munkarend. A ’60-as években aztán elindult az elégedetlenkedés, s valamikor a ’70-es években aztán átbillent a mérleg nyelve a több pénz és hosszabb munkaidő javára.
Ez a magatartás mindössze az elmúlt néhány évtizedre jellemző az emberekre. Korábban elsősorban a létfenntartás volt a fő szempont: ha az ehhez szükséges pénzt megkeresték, nem dolgoztak tovább, magasabbra értékelték a szabadidőt.
A huszadik század második felében aztán bekövetkezett egy kulturális átprogramozódás: az emberek fogyasztóvá váltak. Ennek három előfeltétele volt:
1. Kialakult a foglalkoztatási biztonság. Létrejött egy viszonylag stabil munkaerőpiac, ahol az ember mindig eladhatja munkaerejét. A biztonság összefügg a megtakarítással és a fogyasztással. Kialakult ezzel párhuzamosan az “eladósodás kultúrája” is…
2. Kialakult a tömegtermelés. Az árucikkek olcsóvá és elérhetővé váltak. Magát az életformát befolyásolják a termékek, megváltoztatják szokásainkat.
3. Megváltozott az értékesítés módja. Korábban a vásárló megmondta, hogy mit kér, de az áru “el volt dugva”, az eladó hozta elő a kérésre. A huszadik században az áruházak kirakják a termékeket a vásárló orra elé, szinte zuhatagszerűen, árubőséget mutatva rendezik el őket. Emellett megjelentek a katalógusok, csomagküldő szolgálatok, mára pedig a webáruházak is.

Mindeközben megnőtt az összes munkaidő: munkába álltak a nők, valamint a flexibilis foglalkoztatás is tovább növelte a munkával töltött idő mennyiségét. Mindez nem erőszakosan, hanem a munkavállalók beleegyezésével történt.
Ma kevesen mondanak le dolgokról szabadidőért cserébe, inkább a többletjövedelmet részesítik előnyben. Általánosan elterjedt, hogy a szabadidő legyen akár rövid, de cserébe legyen fogyasztással telített.

Ide jutottunk tehát: megmértük az időt, majd privatizáltuk és napirendet állítottunk fel. Egyre többet és többet akartunk, s a tömegtermelés tömeges fogyasztáshoz is vezetett. S hogy mindezt a sok terméket “elfogyaszthassuk”, nekünk is részt kell vennünk a tömegtermelésben, minden nap egyre többet dolgozunk, bekebelez minket ez az ördögi kör. Jó ez nekünk? Részben biztosan, részben kevésbé. Mindenesetre szerintem nagyon érdekes és tanulságos végiggondolni, hogy milyen folyamatok, milyen lépcsők vezettek el a mai helyzetig.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s