Nem pótolható

Vannak az életben helyzetek, amiket az ember csak akkor érthet meg igazán, amikor átéli őket. Én még soha nem veszítettem el közeli hozzátartozómat, de most tapintható közelségbe kerültem hozzá, és sajnos kezdem átérezni, mit is jelentene.

Eleinte nem akartam írni erről a témáról, de most már tudom, hogy meg kell tennem. Enélkül minden amit írok annyira lényegtelennek és felületesnek tűnik, nem számítanak.  Úgy érzem, mintha “hazugság” lenne az egész blog, egy nagy felszínesség. Le akarom írni, hogy mi az, ami igazán számít, ami most minden mögött mindig ott van és bennem van. Ezután fogok majd írni más témákról is, hiszen abba beleőrülnék, ha mindig csak erre gondolnék, viszont elnyomni sem tudom.

Apukámnak rákja van. A rák fenyegetően hangzik; amikor az ember megtudja, hogy valaki ebben szenved, akkor eszébe jut, hogy ez valami szörnyű dolog, valami alattomos. De ezt, ha még személyes tapasztalata nincs vele, ilyenkor csak a felszínen tudja, nem érzi át, hogy mit jelent a hosszú, lassú birkózás a rák feketeségével. Én sem értettem eleinte igazán. A rákot apukámnál júliusban diagnosztizálták (habár már jóval előbb is lehetett volna, ha normális orvosunk van…de ez egy másik történet), és az azóta eltelt mindössze öt hónap alatt a szemünk láttára épült le olyannyira, hogy pillanatnyilag magatehetetlen és a nagyon-nagyon alapvető dolgokon kívül nem lehet vele értelmesen beszélgetni.

Az én apám, az egyetemi professzor, aki 10 évet mindig simán letagadhatott volna, és aki hiába van már közel a 80-hoz, szellemileg mindig friss volt és fizikailag is aktív. A szellemi leépülés legalább annyira ijesztő, mint azt látni, hogy csont és bőr, ráadásul előbbi borzasztó gyors volt, teljes mértékben az utolsó egy hónap alatt következett be. Nem tudom elmondani, milyen érzés, amikor ugyanazokkal a gesztusokkal és szófordulatokkal magyaráz, mint korábban, csak éppen nem tudjuk miről beszél, mert a valósághoz nincs köze. Amikor azzal a tudattal megyek el otthonról, hogy lehet hogy mire hazajövök, már nem lesz köztünk…

Ez az egész helyzet átértékel mindent, ami az életben van. Hirtelen világosan látom, hogy mi és ki a fontos, és mennyire. Egy szülő nem pótolható. Nincs senki, aki úgy az alkotórészed lenne, mint ő, és ezt sokkal inkább értem lelki értelemben, mint genetikailag. Azt amit ő jelent, más nem jelentheti, nem tudja megadni. Partnered, barátod lehet sok, de apa csak egy van. Ezt mindenki tudja, de nem biztos, hogy mindenki érti is, amíg el nem veszítette…
Ami sajnos egyszer mindenkivel megtörténik, és hiába tudom ezt, nem teszi sokkal könnyebbé. Sőt, azt is mindig tudtam, hogy én nagy valószínűséggel előbb fogom őt elveszíteni, mint mások, hiszen nagyjából 25 évvel idősebb a korombeli emberek szüleinél. De ezek korábban csak gondolatok voltak, igazán lehetetlenség erre felkészülni, hiszen megérteni sem lehet teljes mértékben.

Persze nem tudhatjuk, senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mennyi esélye van, vagy mennyi ideje van…csak reménykedni lehet, de azt muszáj. Remény nélkül nem tudnánk tovább csinálni semmit. A pozitív hozzáállás egyébként is kulcsfontosságú.

Én csak annyit kívánok, hogy olvasson még újságot reggelente órákig úgy elmerülve, hogy hiába szólsz hozzá, mert nem hallja meg, nézzen tudományos műsorokat a tévében, és menjen sétálni anyukámmal a környező utcákba. A megszokott, hétköznapi dolgokat kívánom. Mert ez a természetes, ez az én apám, akit szeretek.

Közeleg a karácsony, és azt hiszem nekem idén kicsit többet jelent a szeretet ünnepe, mint korábban. Ha szeretteitek körében ünnepelhetitek, becsüljétek meg. De az igazság az, hogy ne csak ilyenkor. A hétköznapok ugyanolyan fontosak, csak nem tudunk róla, amíg valami fájdalmas veszteség nem ébreszt rá.

Ha pedig valaha valakitek rákos lesz, kérlek fogadjátok meg a tanácsomat. Ne bízzátok az egész dolgot az orvosokra. A sugárterápia vagy a kemoterápia biztosan segít ugyan, de sok esetben egyáltalán nem elég, ahogy azt a mi esetünk is fényesen bizonyítja. Ma már rengeteg alternatív gyógymód van, amikkel jelentős eredményeket lehet elérni. Nézzetek utána. Erre én sajnos lehet, hogy túl későn jöttem rá.😦

Nem pótolható” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Szia Zsófi!

    Most nem tudok hosszabb kommentet írni, mert készülnöm kell, de szó nélkül sem tudok ma elindulni itthonról, és ha nem is tudok mindent most leírni, ami bennem van a bejegyzéseddel kapcsolatban, pár szót talán tudok vésni… pár szót csak, mert nagyon nehéz minderről írni, s csodállak, hogy Te megtetted… én képtelen vagyok rá, pedig minket is lassan másfél éve beárnyékol a betegség… az én apukám is… én hónapok óta írok egy bejegyzést róla, mert én is hazugságnak érzek néha minden mondatot, amit leírok, mert a legfontosabb még nem hangzott el, de én még mindig nem tudok szembenézni… most nem megy több, ennyit tudok írni. És hogy értem, miről írsz fent…Puszillak.

    • Nagyon köszönöm.
      Örülök egyébként, hogy megtettem, bár most ha újraolvasom furcsamód nem fejezi ki teljes mértékben amit érzek, mert ezek csak szavak, hiába sírtam miközben leírtam őket. De azért valamennyire mégis kifejezi.
      Nagyon sajnálom, hogy nálatok is ez van. Remélem mindkettőnknél javulni fog a helyzet.

  2. Szia, én most olvastam a posztod, és csak annyi tudok mondani, hogy yol tetted, hogy leírtad, és teljesen természetes, hogy úgy érzed, a leírt szavak nem adják át. mert egy ilyen érzést nem is lehet leírni. kitartást kívánok Nektek!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s