Nőként Pakisztánban

Egy ideje olvasok egy könyvet, a címe The Dancing Girls of Lahore. A lahore-i prostituáltakról szól, arról a negyedről aminek a közelében én is jártam, láttam hogy néz ki a környék, milyen fajta házakban űzik ezt a mesterséget. Nagyon érdekes, és sokat elmond a nők és férfiak kapcsolatáról is (többek között). Az iszlám vallás nagyon pozitívan viszonyul a házasságon belüli szexuális élethez, de azon kívül viszont nagy bűnnek tekinti. Hivatalosan nem is csinálja senki, nem beszélnek róla, de azért köztudott, hogy létezik… Ugyanakkor még a prostituáltak is férjüknek szólítják kuncsaftjaikat, különben elismernék a bűnüket.

A könyv nagyon érdekesen magyarázza el mindezt: az iszlám szerint a társadalom rendjének fenntartásához szükséges a férfiak és nők világának szétválasztása, mert a szexuális vágy túl erős, nem kordában tartható, és a szétválasztás hiányában káosz alakulna ki előbb-utóbb. Ezért aztán ha lehet, külön tereket tartanak fenn a nőknek és férfiaknak. Ahol viszont nem lehetséges, és mégis érintkezniük kell, megfelelő öltözet szükséges: a szétválasztást a ruházat biztosítja, csador, burka, vagy legalább egy dupatta. A nők ritkán néznek a férfiak szemébe, és nem fognak kezet, nem érintkeznek.

Városnézés, esküvők, szegénység és gazdagság – az első három hetem

Még mindig Pakisztánból jelentkezem, már három hete vagyok itt. Nem tudom, ki mennyire követte vagy követi a projektem Facebook oldalát, ahol a cikkeim megjelennek – valami visszajelzésnek örülnék. Mindenesetre azt megígérhetem, hogy ha nem is lesz időm az ittlétem alatt a cikkek mellé még ide is sokat írni, hazaérve tuti lefordítom majd őket legalább részben.

Most az a vicces helyzet van, hogy életemben először a saját magam által megkeresett pénzből bérelek szobát, veszek ételt és mosok-főzök magamra – sosem gondoltam volna, hogy ez Pakisztánban fog először bekövetkezni. Igaz, Tajvanban is a családomtól távol éltem, de ott mind a két hónapot fogadó családnál töltöttem, így nem éreztem magamat igazán függetlennek vagy önállónak, és pénzt sem kerestem. Pénteken költöztem be a gyakornokok által bérelt házba, azelőtt itt is fogadó családoknál laktam. Mindkét családom nagyon kedves, barátságos és segítőkész volt velem, és nagyon szép házuk volt, jó körülmények között, saját szobában, saját fürdőszobával szállásoltak el. Azokhoz képest ez a ház elég lepukkant, de azért elég otthonos, és jól elvagyok. Pillanatnyilag egy kolumbiai, egy német és egy pakisztáni fiú lakik itt, és van egy szlovák meg egy lengyel lány, na meg én. A fiúk közül ketten elköltöznek egy héten belül (csak a kolumbiai marad) úgyhogy akkor több helyünk lesz, most kicsit zsúfoltan vagyunk. A lengyel lány tegnap jött, ő már matracon alszik. Nagyon változó, hogy kivel mennyit törődnek a helyi AIESEC-esek, és így, hogy a családnál lakás nem oldja meg a problémákat, már én is megérzem a gondokat. Például pénteken minden kaja nélkül csak úgy leraktak ide, a bentlakók kajájából kellett kérnem vacsorát, és hát ők voltak azok is, akik valamennyire megmutatták a környéket meg elmondták hogy hogy mennek itt a dolgok.

Egy hete Pakisztánban

Múlt hétfőn ilyenkor épp a reggelimet ettem egy helyi palacsintázóban az AIESECesekkel, egy majdnem egész napos utazás után, fáradtan. Teljesen lenyűgözött hogy milyen sokan kijöttek elém a reptérre, ők mégis azt mondták, hogy ez kevés, és sajnálják, hogy csak ennyien (legalább 15-en) jöttek, de ilyenkor a legtöbb embernek órái vannak az egyetemen. Mindenki nagyon kedves velem az első pillanattól kezdve, rengeteget kérdeznek, mindenféléről beszélgetünk, és sokukkal olyan, mintha már régebb óta ismernénk egymást, nem csak néhány napja. Fantasztikus dolog, hogy nincs nyelvi korlát. Meg kell érteni, hogy ezeknek az egyetemistáknak itt Pakisztánban gyakorlatilag második anyanyelve az angol. Az oktatásuknak nagyon nagy része angolul zajlott és zajlik, és egymással is egy urdu-angol keveréknyelven beszélnek. Azért több benne az urdu, de elég benne az angol is ahhoz hogy nagyjából szoktam tudni követni legalább a témákat amiket érintenek. Mondjuk a két hónap alatt szeretnék egy kicsit megtanulni urduul is, már most is ragadt rám néhány szó, de megkértem pár embert hogy majd üljünk le normálisan és tanítsák meg az alapokat, csinálok egy kis alap nyelvtant meg szótárat magamnak. Arra remélem elég lesz hogy mondjuk egy boltban vagy a bazárban eligazodjak ha venni kell valamit, meg ilyesmi.

Sajnálom, hogy nem nagyon frissítettem a blogot, ennek nagyon egyszerű oka van: a munkám is az ugye, hogy cikkeket kell írnom az élményeimről, és azokat írtam amikor ráértem. A projektünk Facebook oldalán mindet megtaláljátok, itt: Pakistan, Tum He To Ho! Ezek angolul vannak, szóval tudom, hogy jó lenne valamilyen magyar fordítást is készítenem, vagy legalább ide is írnom, de eddig nagyon sűrű volt a program, úgy érzem az is már jó, hogy ezeket a cikkeket meg tudtam írni. Szintén ott a Facebook oldalon belinkeltem a fényképeket is amiket csináltam, publikusak, úgyhogy bárki megnézheti meg kommentelhet. Remélem megnézitek, tényleg sajnálom, hogy most normális magyar blog helyett csak ez van.

Helyzetjelentés Isztambulból

Tavaly májusban a bécsi reptérről jelentkeztem először a tajvani út kapcsán, idén szerencsére sikerült egy kicsit előbb elkezdeni írogatni az utazásról. De gondoltam, jó hagyomány ez a reptérről blogolás, és most úgyis 6 órát kell várakoznom az Iszlamabadba induló gépemre (na jó, már csak négy és felet), így ez tényleg remek alkalom, hogy kicsit írjak róla, mi is a helyzet, hogy mentek az előkészületek.

Hát meg kell mondjam skacok, nagyon nem ‘ingyen nyaralás’ ez az út. Tény, hogy Lahore-ban kapok majd fizetést a munkámért, amiből fedezni tudom a lakhatásom és a kajám költségeit, plusz még talán marad is valamennyi, ajándékokra meg ilyesmi. De ezen kívül rengeteg költségem volt. Eleve a repülőjegy sem olcsó, de utána a vízumok, oltások, biztosítás, ruhák, magyar ajándékok a helyieknek… Meg új laptopot és fényképezőgépet is vettem. Az előző laptopom már 6 éves volt, és szerettem, de már nem éreztem alkalmasnak arra, hogy egy ilyen útra elvigyem magammal (lassú, az aksija nem bírja, egyik-másik billentyűje már kicsit rossz stb.), ráadásul a fő munkaeszközöm a laptop lesz, tehát mindenképpen szükségem volt egy olyanra, ami jól működik. Ami a fényképezőgépet illeti, csak egy Nikon Coolpix L23-asat vettem, szóval nem egy drága darabot, de arra is szükségem volt, mert sajnos az elődje még Kaohsiungban beázott amikor a csöpögős mennyezetű szobában éjszakáztunk, és azóta nem igazán volt önmaga, hogy úgy mondjam. Meg erre is igaz, ami a laptopra: a blogolás mellett a második legfontosabb feladatom a fényképezés lesz, úgyhogy kell egy működő munkaeszköz.

Globalizáció és egyetemesség a kultúrák terén (vagy mégsem?)

Ma, amikor a kommunikáció a világ bármely táján élő emberekkel még sosem volt könnyebb (mármint nyilván úgy értem, hogy a lehetőség adott), az utazás is sokkal szabadabb és gyorsabb, mint eddig bármikor, valamint a gazdasági kapcsolatok sem voltak még ennyire összetettek, szerintem nagyon izgalmas kérdés, hogy az emberek és társadalmak közötti kapcsolatok terén mit hoz mindez magával. Ez persze egy változóban lévő dolog, és nem lehet rá egyértelmű választ adni, de gondolkozni, beszélni nagyon fontos róla.

Ennek a bejegyzésnek a megírásakor három dologból merítek: a szociológiai ismereteimből, a személyes tapasztalataimból és a már korábban is emlegetett, méltán híres és fantasztikus könyvből, a Huntington által írt Civilizációk összecsapásából. Kevés könyv gyakorolt rám akkora hatást, mint ez utóbbi, és mindenkinek nagyon tudom ajánlani, aki még nem olvasta és érdeklődik a téma iránt.

A címhez visszatérve tehát: egyetemes emberi kultúra, a kultúra szó előző posztban definiált értelmében (~értékek, normák, szokások) nem létezik. Ezt sajnos kénytelenek vagyunk belátni, nem lehet meghatározni olyan általános kulturális elemeket, amelyek a világ minden társadalmában élő bármelyik emberre illenének, vagy elfogadná őket. Lehet ugyanakkor úgynevezett kulturális univerzálékról beszélni, ezek olyan közös elemek, mintázatok, jegyek stb., amelyek gyakorlatilag az összes kultúrában megtalálhatók (tehát ezek a fogalmak léteznek mindenütt, de végtelen változatban). Itt megtalálható a kulturális univerzálék teljes listája, nagyon érdekes végigböngészni és elgondolkozni rajtuk. Nem túl tudományos formában, de tulajdonképpen erről volt szó akkor is, amikor Tajvanban arról írtam, hogy “Összeköt minket, hogy emberek vagyunk“. A kulturális univerzálékra azonban még nem feltétlenül lehet világbékét, kölcsönös megértést, nyugalmas egymás mellett élést építeni, ehhez feltétlenül szükség van egy bizonyos szintű nyitottságra és toleranciára, erről írtam az előző bejegyzésben.

Nemzeti/kulturális öntudat – mit jelent és mire jó?

Tegye fel a kezét, aki a kép láttán még elkezdte fütyülni a rajzfilmsorozat zenéjét, vagy legalábbis el tudja fütyülni, ha akarja! Apróság, de az ilyen kis dolgok is hozzátartoznak ahhoz, hogy mi köt össze minket, magyarokat, mi az, amit egymásnak nem kell magyaráznunk, a külföldiek viszont aligha ismerik.

A pár nappal ezelőtti nemzeti ünnep és a közelgő utazásom apropóján megpróbálom a kicsit talán szerteágazó, mostanában a fejemben kavargó gondolatok egy részét összefoglalni, amik igencsak a különböző kultúrák körül forognak, talán nem meglepő módon.

Mit jelent neked, hogy magyar vagy? Egyáltalán, elgondolkodtál már rajta, hogy miből is áll ez az identitás, mik azok a dolgok, amikkel azonosulni tudsz, amiktől igazán ehhez a kultúrához, nemzethez tartozónak érzed magad? Kíváncsi lennék, hogy erre kinek mi a válasza. Talán majd később én is összeírok egy listát, mert az ilyesmin gondolkozni kell. Itthon sokszor nem is gondolkozunk el rajta, a különbségek, a tulajdonságok akkor ütköznek ki, amikor idegen kultúrkörbe kerülünk, és szembesülünk vele, hogy melyek azok az addig evidensnek tűnő dolgok, amik máshol egyáltalán nem úgy vannak/működnek. Vagyis felszínre kerülnek az ‘ők’ és ‘mi’ kategóriák. Nemsokára ismét ilyen élményben lesz részem, ezért aztán mostanában erősen foglalkoztat a témakör, hogy mit is fogok én Pakisztánban képviselni.

Gondolatok a vallásról

Mindig elcsodálkozom egy kicsit, amikor különböző vallások képviselői térítési szándékkal leszólítanak az utcán, hogy lenne pár kérdésük, vagy beszélgessünk valamiről stb. Őszintén nem tudom mennyi esély van rá, hogy bárkit egy ilyen utcai beszélgetés során, vadidegenként “megtérítsenek”, vagy akár megérintsenek – azt hiszem, ahhoz eléggé elveszettnek kell lenni. Én amúgy, ha nem rohanok nagyon, el szoktam velük beszélgetni normálisan, és a beszélgetés mindig barátságosan zajlik, de ott szokott zátonyra futni, amikor ők megkérdőjelezik az evolúciót.

Azt utcán hirtelen nehéz összeszednie az embernek a gondolatait (és nem vagyok vallásszociológus sem, bár úgy 6 éve biztosan hallgattam néhány előadást a témában), de most egy posztban leírom, mit is gondolok én a vallásról, avagy, ha úgy tetszik, mi a válaszom a kedves hittérítő uraknak/hölgyeknek.

Rés a fogak között, összetorlódás, overbite – nem ciki!

Mindenkinek van valami olyan testi adottsága, amit nem szeret annyira, amivel nehezen tud kibékülni, vagy amiről azt gondolja, hogy mások csúnyának tartják. Lelki egészségünk szempontjából pedig nagyon fontos lenne, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Persze apróságokon mindig lehet javítani, mindent lehet egy kicsit kozmetikázni, de attól még ne felejtsük el, hogy aki valamilyen külső tulajdonságunk miatt nem szeret minket (állítólag), az valójában egyáltalán nem szeret, és ez csak egy kifogás. Szóval azt akarom mondani, hogy ne hagyjuk, hogy az “óriási” bőrhibáink, a “rendetlenkedő” hajunk, a “nagy” orrunk és hasonló (valójában nemlétező vagy jelentéktelen) dolgok megakadályozzanak minket bármiben is. Az igazság az, hogy alapvetően minket zavarnak a legjobban ezek a dolgok, mi generáljuk a feszültséget, és a mi viselkedésünkből fakad az esetleges negativitás, nem az adott tulajdonságból. Mindenhez lehet pozitívan hozzáállni. Nyilván vannak súlyosabb esetek is, amikor nehezebb, de soha nem lehetetlen!

Ennyit a kissé női magazinos felvezetésről. Most konkrétan egy ilyen “tökéletlenségről” szeretnék írni, méghozzá a fogakkal kapcsolatos dolgokról. A mai embernek kisebb az állkapcsa, mint őseinknek, viszont ugyanannyi foga van. Ezért van az, hogy rengeteg ember küzd manapság a fogai összetorlódásával meg a kinőni igyekező, de helyet nem találó bölcsességfogaival. Virágzik a szájsebészeti szakma és a fogszabályozás, egyre fejlettebb, modernebb technikát alkalmaznak. Vannak persze olyan esetek, főleg a bölcsességfogaknál, ahol az egészségünk miatt indokolt a beavatkozás, de a fogszabályozás esetében szerintem szinte mindig csak az esztétikumról van szó. 13 éves koromban az én fogaimat is megszabályozták alul-fölül, mert előreálltak. Tulajdonképpen kíváncsi lennék, hogy ha ez nem történt volna meg, és a mai napig a szabályozás előtti fogazatommal élnék, más lett volna-e az életem bármiben is. Elégedett vagyok a mostani állapottal, ugyanakkor nem emlékszem arra sem, hogy különösebben szorongtam volna a fogaim miatt a szabályozás előtt. Bár az is igaz, hogy még elég fiatal voltam ahhoz, hogy az ilyenek ne a prioritásaim között szerepeljenek. Inkább magával a fogszabályzóval, a bájos fémes mosolyommal lehetett bajom, de mivel az osztályban egyszerre több lánynak is volt velem együtt (a legnépszerűbbeknek is ), azért nem okozott túl nagy lelki törést a dolog. (Van mondjuk más hibám, amivel többet szenvedek/szenvedtem, szóval mindenképp át tudom érezni az elégedetlenkedés lelki tusáit.)

Kéretlen tanács a konditeremben

Ez most egy olyan poszt lesz ahol nagyon kíváncsi vagyok a tapasztalatotokra és a véleményetekre.
Újra elkezdtem konditerembe járni – még tavaly tavasszal jártam egy ideig, de aztán az utazás, a baleset, és az egyetemi dolgok miatt egy jó hosszú időszak kimaradt. Most nagyon úgy éreztem, hogy újra itt az ideje belevágni, mivel az izmaim teljesen elsatnyultak és nagy-nagy szükségem van “szálkásításra”, hogy szépen fejezzem ki magam.

Tavaly csak egyszer fordult elő velem, hogy egy pasi kéretlenül odajött, és felvilágosított, hogy több gyakorlatot is rosszul csináltam, és szeretné megmutatni, hogyan kell helyesen. Ez az akkori nagyon labilis lelkiállapotomban azt eredményezte, hogy kimentem a vécébe bőgni, aztán elhúztam haza. Kb. az edzés volt az egyetlen, ami akkortájt örömet okozott, ami után egy kis endorfin termelődött a szervezetemben, és tessék, valaki meg figyel engem, nézi hogy milyen szarul csinálom, és odajön “segíteni”.

Az úticél: Pakisztán

Néhány hete már félhivatalosan tudok a dologról, de azzal várni akartam, hogy ide a blogra is megírjam. A záróvizsgára való készülődés közepette igyekeztem rávenni magam, hogy még ne gondoljak annyit az utazásra, ne kezdjek el túl sokat olvasni a témában vagy írni ide. Mindez az utóbbit leszámítva persze nem egészen sikerült, úgyhogy emiatt sem volt mindig könnyű tanulni. Most viszont már itt az ideje, hogy elkezdjek készülődni, gőzerővel.

Szóval mi is van? Az, hogy márciusban el fogok utazni Pakisztánba két hónapra, egy újabb, AIESEC által szervezett gyakorlatra. Azóta tudom, hogy szeretnék még egy gyakorlatra menni, hogy tavaly megjöttem Tajvanból (sőt, talán már azalatt megfogalmazódott bennem, amíg ott voltam). Az AIESEC a diplomád megszerzése utáni két évben még biztosít erre lehetőséget. Januárban megtettem a szükséges lépéseket, ami ezúttal igazán nem volt bonyolult. Most már, hogy nem először megyek, nem kellett semmilyen kiválasztáson átesnem, elég volt megkötni a szerződést a pénz befizetésével együtt, felfrissíteni a profilomat/életrajzomat, és már be is töltődtem a myaiesec.net-re. Ezt követően körülbelül 3 hetes meglehetősen intenzív keresgélés és levelezés után jutottam el oda, hogy letettem a voksomat Pakisztán mellett, és persze amellett a munka mellett, amit ott csinálni fogok. Egyáltalán nem terveztem, hogy pont oda menjek. Eredetileg két szempont volt a fejemben: vagy a munka legyen nagyon érdekes/szakmába vágó – ilyen feltételek mellett az ország mindegy is. Ha ez nem jön össze, akkor pedig legyen az ország borzasztóan érdekes és számomra egzotikus, távoli, ismeretlen. Mondjuk a nyelv miatt is voltak preferenciáim – mivel az angol mellett németül és spanyolul tudok jól-rosszabbul, ilyen nyelvű országokban keresgéltem a legtöbbet, amellett, hogy leveleztem kicsit pl. indonézekkel meg vietnámiakkal is. Bár végül teljesen máshol kötöttem ki, azért nagyon tanulságos volt a keresés. Egyrészt azt mondták, a spanyolom nem is annyira rossz (már gondolom ahhoz képest, amennyit tanultam és amennyit használom), másrészt meg majdnem sikerült összehozni egy fordítói és marketinges állást Hamburgban, sőt elvileg ha akarok, ősszel még mehetek oda is (de ez hosszú történet, és most annyira nem fontos). Úgyhogy kicsit megmérettettem magam, de végül Pakisztán nyert.